Minden csak hozzáállás kérdése, na meg, egy jó adag babonáé! Megvan a forgalmi vizsgám... sorolom mi miatt.

Minekutána mindenféle kabala-cuccomat elhagytam, lejárt, nem tetszett többé, vagy nem is volt hátsó tartalma (például hogy kaptam valakitől) úgy döntöttem, hogy nekiem az hoz szerencsét, ha kifestem a körmömet. Így hát kipingáltam őket feketére. Első tényező pipa.

13-án vizsgáztam. Az a szerencseszámom, a szerencsenapom, a születésnapom. Kell még több magyarázat?

Elolvastam a horoszkópot (amiben csakis akkor hiszek, ha jó dolgot ír. Elvégre is milliónyi vízöntő van, úgyhogy elég ha rájuk igaz a rossz fele. Ja, és azt sem hiszem el egy ideje, hogy na, pont ebben a hétben találom meg a nagy őt.). Szóval, a horoszkóp azt írta (ha megtalálom idézem) "És erősebb lesz a hite, bizalma egy olyan ügy sikerességében, amelyről lassan kezdett lemondani."

Ezek mellett úgy voltam vele, hogy most már egyszerűen képtelenség hogy bukjak. Ennyi, meg egy bambi :P

Megint unokaöcséméknél gépezek, lévén, hogy nekem még a szobám félkészen... nos, áll. Úgyhogy mamáéknál alszok/élek és ott is írok. Napi oldalakat. Ilyenkor <3 mályszelf. ^^

Csupa pozitív álmaim vannak. Illetve, álmodozásaim. Az álmaim manapságosság irtó baromságok... Mind1, szóval. Inkább látomásfélének nevezném, mert nem gondolok rá, egyszerűen csak megjelenik a szemeim előtt a látvány, és ez annyira jó. Megnyugtató.

Egy óriási lankás, zöld fűvel és elszórtan nagy lombú fákkal dúsított területen állok. A távolban fehér kerítés, alig látszik. A nap virít fentről, én pedig patadobogást hallok. Megfordulok, a lovak rohannak felém, aztán elkanyarodnak, és pár kör futás után némelyikük odaoldalazik hozzám, megbökdös az orrával, csemegét keres, majd továbbáll.
Még egy ló érkezik, hátán életem férfija, Nagy Ő ül, mögötte pedig egy hosszú parasztház körvonalai látszódnak.
Minderre persze sikeres könyveim árából volt pénz.

Naigen, az utolsó mondat volt a lényeg :P Igazából a körítés mindig változik. A lényeg a könyves... Ezvan... :D

Főztem, meleg van, a radiátorok fehérednek, a kutyám féltékeny, szétkapta a kerítést. A kis dög kirántotta a vállam (akire a nagyobbik féltékeny volt) és most fáj a jobb bokám, jobb vállam. Eltörtem a kést miközben hagymát pucoltam, és beleállt a mutatóujjamba. Bibis. Aú.

Ironikus. Sőt, inkább röhejes. A családban a legjobb főzők között vagyok. Csak hogy tudjátok miért: apa soha semmilyen kaját nem dicsér meg. Kivéve az enyémet ^^ *büszkefej* Ehhez képest éles dolgot nem szabad a kezembe adni. Se üveget (elvágtam vele a hüvelykujjam) se spaklit (keresztbe elvágtam ugyanott XD) se kést (eltörtem és tudjátok) se nagyobb kést ( számos ilyen sebem is van) se gyalulót (fél ujjamat a salátába nyomtam). Jó mi? ^^

Imádom a nagy állatokat. Mindet ami nagy. Elefánt *.*, tigris, oroszlán, nagykutyák, lovak, zsiráf, dínók. Mindent ami naaaaagyon nagy. Piton, anakonda. Gyááj <3 Lehet, hogy valahol a nyakam fölött komolyan beteg vagyok. (Aki nem értette volna [tudjátok, a gyengébbek] a fejemben. Beteg. ŐRÜLT!)

Kéne valami téma, amiről írhatok. Általában kifogok mindenféle naagy dolgot, amiről beszélhetek.

Mivel most H2O-t nézek *kövezzetek meg*, semmi ötletem nincsen amiről írhatnék. Najó, maximum az álmok, vágyak... de nem nagyon tudok gondolkozni, úgyhogy :P Megyek és SIMSEZEK XD

Unokaöcsém szerint (egyszerűség kedvéért továbbiakban EZKIEZ!) túl sokat használom a "kövezzetek meg" kifejezést. Másnak is feltűnt már? Csak nem?! Vajon miért lehet? Elmesélem.

Azért, mert, mint már mondtam (vagy nem. *vállatvon*) a vélemény olyan, mint az ember segglyuka. Mindenkinek van olyan, nade ki nézegeti a másikét? (hagyjatok a perverz dolgaitokkal, oké? tudom, hogy van aki nézegeti másét....) Szóval, van véleményem. Sajátom, mint a... lyukam ^^ És ha valaki nem kíváncsi rá, hát, istenem, ne nézegesse. Ha meg nézegeti, és továbbra sem tetszik neki, és szapulni akar, akkor meg, bátran. Azzal a sajátos lyukammal fogom leszarni ^^

Bocs a nem túl irodalmi beszédért... (:

Az embernek úgy kell a mese, mint az édes álom.

Halihó, evribádi!

Döglesztő meleg, no gép, no szoba, mamánál alvás, leégés, könyvhiány, Fable. Címszavakban ennyi, és így is hagynám, de nem ezért kezdtem el ide írni. Azért kezdtem írni, mert... nos, az unalom címszó kihagytam.

Most unokatesóméknál vagyok, gépezek. Néha fel tudnak baszni apró dolgok, néha meg nem-is-olyan-aprók. És most valahogy kényelmetlenül is érzem magam itt, úgyhogy elhúzok inkább a francba. Nemtudom mihez lenne kedvem. A Duna dzsuvás, medence nincs, bicizéshez meleg van. De, valszeg, leszarom ki mit mondd, és elmék dunára úszni. blee.

Röpke véleményváltozás: nincs fürdőruhám itthon. Csak mamánál. ^^ Akkor inkább felkötöm magam. Jó szabadidős foglalkozás.

Nem érzem magam szabadnak. Sőt. Mindig minden közbejön, nem saját akaratomból. Semmit nem csinálhatok... áh.

Hihi - szólt az Őrhöz a Rab -,
mennyivel vagy te szabadabb,
mint én, attól, hogy másfelől
őrzöd ugyanezt a falat?!
 

Nos, jó rég nem írtam, most is egy összetákolt lenti gépről vagyok itt, mert az enyém szét van szedve, szobám órákon belül festés alatt fog állni. Vagy valami ilyesmi.

A helyesírási hibáimért ezer bocs, meg egy anyamaci, mert ez a billentyűzet borzalmas :D Azért igyekszem átolvasni majd :P

Kipakoltunk mindent, lekapartuk a tapétát, három lépcsőházban is... kifejezetten nagyon fárasztó és szivatós munka volt. Pf. A jobb kezemet meghúztam, úgyhogy tegnap már nem segítettem. Fáj... Amúgy, végre megint főzök, ebédet, tésztát. Utána kajálunk, aztán... nemtom. Szerintem olvasok :P

Ülök a kocsiban, a faluban tömegek vannak, délelőtt, mindenki vásárol, munkába megy, egyebek. Nőci, rózsaszín felsőben és szoknyában, amolyan kosztümanyag. Hozzá tangapapucs, szatyor a kezében. Leharcolt negyvenesnek nézett ki. Elgondolkodtam. Aki ilyen ruhát vesz föl reggel, az ennyire nem törődik vele, vagy tényleg azt hiszi jól áll neki? Mármint, el tudom képzelni, ahogy áll reggel a teljes alakos tükör előtt, illegeti magát, itt-ott lesimítja, oldalra fordul, behúzza a hasát... na de akkor miért indul el?
Én sem voltam feddhetetlen az elmúlt napokban. Kisgatyában és apa pólójában flangáltam be a faluba citromléért. Na és? Én tisztában voltam vele hogy nézek ki. Rongyosan. Dolgosan. De ő? Ch, nemmuszáj egyetérteni.

Megírtam a blogot délután, aztán kiírta hogy sikertelen mentés, és lefagyott és kiléptem. Szóval, újraírom egy részét, mert a vége elveszett.

Amúgy, szemben a géppel ott a laptop. Anya felhív, hogy nézzek meg valamit. Kinyitom a laptopot, felborítja az iratpapucsot, az felborít egy üveget, ami ráborította a billentyűzetre a telitöltött pohár limonádét. Ügyes vagyok? Na ugye! Most tehát visszatértem saját billentyűzetemhez, amit méltán féltek: magamtól, és a kis családomtól. Ch. Ráadásul hátrányos helyzetű is vagyok (:P) mert a gépen nézik anyáék a tévét. A tévé mellett van megnyitva a blog. Apa sasszemű, anya közel ül. Na? Fogadok olvasgatják, néha-néha. Mind1. ja, meg az a téma hogy milyen gyorsan írok. :P Hátjó, volt alkamam megtanulni. Bleee :P

Jókedvem van. Elmentem biciklizni olvasás után, és úgy félóráig menő is volt meg minden, aztán meg szembeszéllel kellett hazajönni... nem, nem kellett, de arra indultam. Homok volt, alig bírtam menni, és a kétsávos kis pici földúton állt egy traktor álltal vontatott utánfutó, na meg a traktor is. Ki kellett kerülnöm. Közben meg rettegtem, és mindenféle hülyeség jutott az eszembe. Hogy biztos hullákat ásnak el. Vagy megerőszakolnak. Vagy csak megölnek... Nem, nem vagyok paranoiás, se üldözési mániás, csupáncsak idióta!

Néhány hiba túl jó ahhoz, hogy csak egyszer kövessük el.

Írni akartam már napok óta, egyszer el is kezdtem, de nem tudtam mit, miről. Hogy telnek a napjaim? Gyorsan és uncsin. Semmi nem történik velem. Unokaöcsém külföldön, nővérem balatonnál, a házat renováljuk, úgyhogy pakolás megy ezerrel. Menne... de nem megy. Akarom a parkettát meg a falfestést, de mindent kipakolni... az összes törékeny cuccom, a gépem, a könyvek, a csecsebecsék, piperék.

Holnap ráadásul forgalom vizsga, szorítsatok. Ha átmegyek, kevesebb mint két héten belül egyel több őrült lesz az utakon ^^

Térjünk vissza az irigységre, mert olyan jó téma. Unokaöcsém Dániában, barátnőm Angliában, és még tudok egy embert akinek ki kell mennie Angliába dolgozni, mert nem vették fel egyetemre. KELL. Majd sajnálom. A gimnáziumot itt hagynám Angliáért. Szóval, szegény.
Megértem én, hogy van akinek nem álma elmenni, itt akar maradni. És nem utálom az unokaöcsém és a barátnőm azért, mert kint van. Csak kicsit nehéz. Nehéz hallgatni hogy itt voltak, ott voltak, ilyen jó volt, és úgy visszamenne meg minden, miközben nekem nem jön össze.
Teljes mértékben örülök neki, hogy nekik sikerült. És ha az lenne a helyzet, hogy helyettük kimehetek, el se fogadnám, menjenek ők. Nem megfosztani akarom őket az örömeiktől. Csak akarom hogy nekem is jusson. Hogy én is kimehessek. Hívjatok irigynek, kövezzetek meg, vagy lőjetek le, amit akartok!

Hogyan őrizzük meg a gyermekségünket? Gondoltam, befőzzük. megnéztem a szakácskönyvben, de csak gyümölcsöket találtam. Nem adtam fel, hátha lehet fagyasztani. Egyik orvosi könyv sem írta, honnan-hogyan lehetne kioperáltatni. Oké, gondoltam, így már kicsit nehezebb lesz. Addig-addig agyaltam, míg végül rájöttem, hogy az agyunkban kell ezt lerendezni. No, szaladtam is a fiktív boltba, vettem egy ládát egy óriási lakatta, beletömöszöltem gyermeki énemet a fa ládikóba, rácsaptam a fedelet, a lakatot, és a hatalmas díszes kulcsot a nyakamban hordtam. Gondoltam, majd előveszem hogyha szükségem lesz rá.
Világ okosa lévén rájöttem, hogy ez így nemjó. A kulcs húzta a hátamat, a láda állandóan dörömbölt, lévén, egy gyermek lakott benne, és unatkozott. Még aznap kinyitottam, és úgy döntöttem, inkább csak fogom a kezét. Így mindig velem lesz, és ha már nagyon mennie akar, engedek neki, csak egy hajtincset tartok meg, emlékképp.
Eddig nem tapasztaltam, hogy el akarna szökni. (Viszont vettem egy bilincset a biztonság kedvéért XD)

Magasságos varázslók! Épp azon gondolkoztam, hogy megírom (tév)képzeteim, amely szerint, röviden, egy réten állok, és egy vörös, óriási sárkány köröz fölöttem, és blah blah, amikor kinéztem, és derült égből: SZIVÁRVÁNY! Imádom a varázslókat. Tündéreket, erdei manókat (: Tudom, hogy ezt az én felderítésemre hozták össze. Millió csók nekik.

Valamelyik nap igen kiakadtam. Azt hiszem, akkor is elkezdtem írni, de semmi nem jött ki  belőlem. Előtte azonban, enyhe szélben, elindultam a falu határába, biciklizni. Miután kiértem, elkanyarodtam egy kis ösvényre a szántóföldek között, eldobtam a biciklit, és leültem kedvenc írónőm könyvét olvasni. Amellett, hogy alig 10 oldal megtette a hatását, beleültem egy vöröshangya-bolyba, úgyhogy inkább felpattantam. Elindultam befelé az úton, biciklit-könyvet-idegességet hátra hagyva. Megnéztem a megduzzadt patakocskát, felmásztam egy villanypóznára, és körülkémleltem, hátha látok őzet, nyulat, rókát, akármiféle állatot. Hát, mondhatom, búzatáblán és miriádnyi szúnyogon kívül sokat nem fedeztem fel. Tovább sétáltam, eltökélten, a sárban ugyanis egy ötujjú emlős lábnyomai vezettek erre-arra. Tudja valaki, minek van 5 lábujja? Róka? Mósómaci? Mi lehetett?

Visszasétáltam a bringámhoz, és még beljebb tekertem, de a jármű haldoklott, úgyhogy inkább elmentem a papámékhoz, hogy csinálja meg nekem. Nem tudott vele semmit kezdeni, úgyhogy beolajozta és azt mondta ne váltsak. Igenis, kapitány!^^

Lehet meg kéne ragadnom az ilyen alkalmakat, mikor elkap a varázslat, és leírnom. Mint azt a sárkányosat is. Egyszerűen csak jön. Lehetne egy novelláskötetem is.

Még mindig megvan a szivárványom. Sőt, nőtt! (:

Lehet meg is írom a sárkányosat. Elvégre is, egyszer élek. (Jha, említettem már, hogy hiszek a reinkarnációban? XD)

Na, többek között ez az, ami miatt soha többet nem fogok semmi szart elmondani az anyámnak. Vele is közöltem, ugyanis, hogy milyen érzés hogy nem járok ide-oda, külföldre... szóval amivel kezdtem itt. Éppen írok mikor beront, és kérdezi, mégis mi a szart csinálok, miért nem pakolok. Mondtam semmit. Mit mondtam volna? Hogy írok? Akkor meg azt kérdezte volna, nincs-e jobb dolgom. Hát, istenem, képzelje, NINCS! Az írás az életem. ha sikerül, szeretnék abból megélni. Ez az egyik legnagyobb álmom! Mégis mit vár? Miért nem érti meg? Nem ez lenne a dolga/ismérve egy anyának? Hogy nem csak ezt-azt tud a gyerekeiről?
Mondtam hát, hogy semmit. Erre elkezdett pattogni, hogy miért nem vittem még le a könyveket, miért nem csinálom, ő se volt még Londonban és Dániában, mégse depizik...
Komolyan elgondolkodtam azon, mi lenne, ha hozzávágnék valamit... Hihetetlen, hogy belőle jöttem ki, és annyit tud rólam, hogy lány vagyok... meg ami másoknak is nyilvánvaló egyszeri ránézésre...

Szóval, amit írtam... (befejezés mindezek hatására)

Felnézek, és a kék eget néha eltakarják előlem a zöld lándzsácskák. A nap már lement a túloldalon, de az ég még fényes, még nem akar aludni vonulni. Jobbra hirtelen egy szivárványt pillantok meg, és biztos vagyok benne, hogy az előbb még nem volt ott. Valahol a messzi fák között kezdődik, és az égen lévő egyetlen bárányfelhőben elveszik. Vagy pont fordítva.
Felállok, és amerre nézek hullámzó fűtengert látok. Bármennyire is erőltetem a szemem, egyetlen állat sincs körülöttem. Se egy őzike, ló, sehol nem ugrál egy nyuszi sem. Nem látok rókát, madarat, még a tücskök sem ciripelnek.
Fölöttem egy sárkány köröz. Pontosabban, csigavonalban repül felém. El kell ismernem, nem sieti el a találkozást.
Így viszont már értem, miért olyan kihalt minden. Pedig a sárkány most nem vadászni jön. Játszani akar.
Megcsap a szárnya által hergelt szél, kis híján ledönt a lábamról, pedig még magasan van. Aztán hirtelen, mintha meglőtték volna, összezárja szárnyait, és zuhanni kezd.
Első alkalommal még megijedtem tőle. Sőt, halálra rémültem, kiabáltam, hogy így meghal.
Egyre közeledett a földhöz, nem tárta ki a szárnyait, forgolódott a levegőben, csapkodott a farkával, mint a hálóba szorult hal.
Belecsapódott a fűbe, majd gurgulázott egy ideig. Mikor végre kijátszotta magát felállt, és méltóságteljesen odasétált hozzám.
Mindig úgy csinált, mintha nem láttam volna kéjes-gyermekded hancúrát. Komolynak és öregnek mutatta magát, megfontoltnak, felnőttnek, aki vigyáz rám. Nem érdekelte, hogy szemtanúja vagyok féktelen örömének.
Mikor odaér elém félrehajtja a fejét, és megkérdezi hogy vagyok, mint mindig.
- Hogy lennék? Átlagosan. Minden átlagos körülöttem. – kinyújtom a kezem, ő pedig elfordítja a fejét. Végigsimítok a nyakán, majd vakargatni kezdem a füle mögött lévő puha bőrt.
Behunyom a szemem, és felidézem kinézetét.  Zöld és barna színű pikkely borítja a testét, hátán óriási tüskék vannak, füle hegyes, farka hosszú, majdnem kétszer tudja magát körbetekerni, hogyha lefekszik.
A pofája a legfélelmetesebb. Ferde, keskeny, zöld pupillája van, a körülötte a szeme barna. Nézésében elveszik az ember, vagy belebolondul. Orra és szája ovális alakú, és láttam már egészben lenyelni egy borjút.
És most velem is ezt teszi. Levetkőzök meztelenre, élvezem a bőrömet simogató szellőt, hogy átjár a természet. Végignéz rajtam tányér nagyságú szemeivel, pislog kettőt, és a hasamhoz dugja az orrát.
Megölelem, csókot nyomok a kemény pikkelyekre, és miután visszahúzza a nyakát, rámosolygok. Mondanék még valamit, nyitom a számat, de elkések. Ő is kinyitja…

A friss ablaküvegek is
saját szobádat tükrözik:
befelé nyílnak, mint az álmok
- mutatva, mekkora a világod.
 

A francba, spanyollal akartam kezdeni, de pont egy ide illő kifejezést nem sikerült összelopkodnom. Most, hogy vége a sulinak és túl vagyok az angol érettségin, szabad az út a spanyol előtt. imádom-nyelv. (:

Nem is tudom miről írjak. Tegnap lett volna annyi mondanivalóm, de úgy döntöttem, inkább alszok, a mára való tekintettel. Most meg itt ülök, és... hát, leginkább csak ülök és fázik a lábam. Azt se tudom miért nem mentem el aludni még.

Ja, mert horrort fogok nézni! Durva horrort. The human centipede- Az emberi százlábú. Állítólag beteg film... megnézem, és visszatérek írni róla ^^ (23:36)

1:32 - Back. Legszívesebben kitörölném az előző két sort, meg az elmúlt két órát. Ekkora... áh. Mindenki nézze meg magának miről szól, ha érdekli. Rossz volt. Az undorítóság vitte a pálmát, de amúgy semmi félelem, nincs jól kialakítva, és az angol filmben végig japánul és németül beszélnek. Szóval, gyomorra dolgoztak a készítők, és bár így beharangozták, irtózatosan nem lett jó! És erről ennyit is! Felejtés homálya, pá!

¿Qué te pasa?
Na így akartam kezdeni a blogot. Most aztán kábé millióan megkérdezhetnék (ha olvasnák annyianXD) hogy miért nem törlöm ki amit kitörölnék, kezdem ezzel a blogot ahogy akartam, blah blah. Hát, hiába kérdeznék, választ adni nem tudok rá... Egyszerűen ilyen vagyok. Vannak rigolyáim! De még mennyi!? például: a számítógépem a hifire van kötve, onnan jön a hangja. Ha kikapcsolom a gépet, akkor gyorsan kikapcsolom közben a hifit. Azután, hogy rányomok a leállítás gombra, de még azelőtt, hogy megszólalna a hang. Azért, mert utálom a hangot. De eszem ágában sincs a beállításoknál kikapcsolni. És igen, megismétlem: NEM AKAROM kikapcsolni, nem pedig szőke vagyok hozzá. Köszi az előítéleteket, nő vagyok...

Imádom a spanyolt! Annyira szépen csengő nyelv... *.* Igyekszem autodidakta módon is tanulni-ismételgetni, gyakorolni, aztán meg ha drága "kuzen" (Nincs kettő négy nélkül, Bud Spencer és Terence Hill) hazajön dánországból, tanítgat. Remélem. o.O

Drága kebelbarátom, meg amúgy osztálytársam megint be van rúgva. Sokat beszélünk erről, mert nem szeretem, hogyha részeg. nem akarok álszent szűzkislánynak tűnni, mert én is voltam már berúgva, leszek is. De szerintem elsősorban nem kéne ilyen rendszerességgel, mert ennek nem látom értelmét... De, azért mindig csak annyit mondok neki, hogy vigyázzon magára... desokszor vesztünk már össze emiatt!

Naigen, nem is lenne élet az élet, hogyha nem írnék le egy olyan véleményt, ami miatt megköveztek! Ugyanis, néha van értelme berúgásnak. Igenis kell, hogy kieresszük a gőzt ilyen formában is, mert ez teljes hiatust kölcsönöz az agyunknak, és egy kis hepajkodás után újult erővel lesz bűntudatunk minden szar miatt. Szóval, szerintem kell. Nem mondom, hogy félévente egyszer, vagy négy havonta kétszer, vagy háromhavonta egyszer kell megejteni. De néha nem árt mindenkinek...

Az meg mondjuk a ló túloldala, aki mindent ezzel akar megoldni... Nem azt mondom, hogyha elúszott a lakás igyuk el a hitelt is. Ha az élet szar, nincs munka, nincs pénz, nem megoldás ha minden este tajrészeg vagy, vagy "repülsz". Mindenkinek a lelki erejét tükrözi szerintem, hogy milyen sűrűn, illetve ritkán rúg be. Ennek ellenére, aki SOSE rúg be... attól még nem biztos hogy erős.

Mondjuk ez megint az én véleményem.

Feminizmus! Mi az a feminizmus?! A nők jogaiért harcoló nők. Illetve egyenjogúságáért. Ők? Akkor miért hívnak engem feministának? Én nem harcolok egyenjogokért. Nem akarom, hogy egy pasi ugyanolyan lelkiismerettel húzzon be nekem mint egy kétméteres kigyúrt fószernak. Nem akarom, hogy előremenjenek az ajtónál. Szeretem a mi, saját előjogainkat! Igenis engedjenek előre, mert ez ezer éves etikett, és amúgy egy szép szokás, és a pasik ne hisztizzenek, mert így a legegyszerűbb észrevétlenül bámulni a seggünket!
Engem azért hívnak feministának, mert harcolok... a hímsoviniszták ellen. (Nagy harc. Beszólogatok lépten-nyomon nekik. Töritanárom is az.  Bírom^^) A férfiak nem felsőbbrendűek. Nem ők a teremtés koronái. Biológiailag egyenrangú felek. Ha nő nem lenne, nem lehetne utód. A férfi nem lenne, akkor sem lehetne utód. Úgyhogy biológiailag egyenrangúak vagyunk. Még munkailag is, egyébként. Mi cipeljük a babát és minden kínját 9 hónapig, utána szülünk, ami nem móka meg kacagás, bár még csak túlsó nézetből volt benne részem. A pasik viszont dolgoznak, és elviselnek minket, a hormonváltozásunk, a hisztijeink. Szerintem ez így jó ahogy van. A nők is dolgoznak, azt csinálnak amit akarnak, úgy öltöznek ahogy akarnak, oda mennek, ahogy akarnak. És különben is, drága XXL-feminista barátnőim (akik nincsenek) valaki egyszer jól megmondta:

A nők mindaddig nem lesznek egyenlők a férfiakkal, amíg nem tudnak az utcán végigsétálni kövéren és kopaszon azt gondolva, hogy csodálatosak, és mindenki kívánja őket.

Juhúú, gyerekek!! Nem tudom említettem-e, hogy a Bookline versenyén vagy mién részt vettem, és írtam egy kritikát egy könyvről. Magasan a legrosszabb lett amiket valaha írtam, de mégis nyertem egy kis... szörnyecskét. Azt hiszem valahogy úgy hirdették, hogy csak egy plüss dolognak tűnik, de igazából ő egy ninja, aki védi a könyveimet. Nos, úgy is néz ki, még akkor is, ha a könyveim éppen nincsenek a polcomon, mert festés miatt dobozba kerültek. Akkor bemutatom Cydet.

Szóval, ő Cyd. Igazából sokat gondolkodok azon, mi legyen a neve a cuccaimnak. De eleve nem mindenki kap nevet. Van először is, az első elnevezett plüss állatom egy pingvin volt, amit *sóhaj* egy plátói szerelmem tárgyától kaptam. Najó, ez hülyén hangzott. Szóval egy sráctól akibe bele voltam zúgva. Karácsonykor ugyanis ilyen húzogatós cucc volt, és ő engem húzott, úgyhogy kaptam egy pingvint. Na őt a fiú után neveztem el. Félig-meddig azért, mert szerettem, de amúgy meg azért, merthát tőle kaptam, és mert az a név az egyik kedvenc pasinevem. (Így hívják a halkirálynő sorozatban Mogorvát is:P)  következő a virágom lett. Ő azért kapott nevet, mert hallottam, hogyja beszélgetünk a virágunkhoz, sokkal szebb és egészségesebb lesz, úgyhogy nevet adtam neki. Az ő neve Lafayette, és végül is ez a név egy sorozatból tetszett meg. True blood-ban egy buzi néger szakács neve. (Rasszistáknak kész álom... -.-') Ezek után kaptam a babát, és Cydnek neveztem el, szintén a Halkirálynő sorozat alapján. Van két bambuszom, egyikük, vékony, kanyargós, kecses, őt Hellának neveztem el, a másik pedig vaskosabb és nincsenek görbületei, ő Skyler. Utóbbi egy novellám főszereplője volt, előbbi név csak tetszik.
Amiknek még nevet akarok adni: a mobilom és a gépem. Csak nehéz, mert a mobilom nem áll olyan közel hozzám, a gépem viszont imádom :P Majd eldől...:P

Mint már említettem, könyveim nagy része be van dobozolva, plusz a csecsebecséimből is egy adag.

Elkezdtem fogyózni. Őszintén szólva, én tetszek magamnak, mind kívül, mind belül, bár vannak olyan dolgok, amiket nem nagyon szívlelek, de nem változtatnék sok mindenen. Az egyetlen dolog amin biztos, az a súlyom. Igen, szerintem így is szép vagyok, de nekem az egészben az nem tetszik, hogy nem tudok sportolni. Nem tudok futni az asztma miatt, küzdősportot (ha nem szumó, én pedig nem azt akarok) akkor nehezen tudok művelni. És én nekem nagyon tetszenek a sportok, majdnem mind! Úgyhogy... kívánjatok sok sikert (:

Holnap érettségi, még át kéne néznem az angolt. Ahhoz is kívánjatok egy kalappal... meg kéz és láb törést, meg minden. Ki kell festenem a körmöm. Nekem ugyanis az a kabalám. Eleinte volt nyaklánc (amit azért még mindig hordok) meg fülbevalók (mert azokat is imádom) de azokat meg állandóan elhagytam, mert folyton forgatom meg húzogatom. Szóval, eldöntöttem, hogy minekutána jó sokat foglalkozok a körmömmel, és különleges az ízlésem, és ügyes vagyok bal kézzel is, ezért az lesz a kabalám. Eddig bevált! ;)

Folytatni kell a pakolást, meg megígértem egy külföldi ismerőnek hogy megmutatom neki a képeket Cydről, de nem tudtam elküldeni, úgyhogy belinkelem neki a blogot, szóval, befejezem. (:

Igazán nevetni: ez a legtökéletesebb szépítőszer.

Őm, ideje lenne egy csupa-hepi csillivilli mézesmázos, egyszóval, boldog szöveget rittyenteni. Csakhogy a boldog messze áll a vidámtól, asszem.

Ki nem találnátok, hogy mi van itt: eső. Vihar. Dörög. Villámlik. És fázok, de az eső hangját ki nem zárom!

Amúgy meg, hehe, jó kedvem van! Igaz, hogy fáj is a lábam, de kit érdekelnek ilyen apróságok, mikor egyéb apróságok felvillanyoznak?

Jókedv elmúlt. Mi van? Hangulat-ingadozásról olvastam, és nekem is betett? Most mi lesz, sírva röhögök?

Megnéztem tegnap egy filmet, Őrült a címe, és belezúgtam a főszereplőbe. És mielőtt elmesélném miről szólt meg minden, kitérek erre a belezúgós dologra, mert rövid idő alatt felidegesítettem magam ^^
Nem zúgok bele sztárokba, énekesekbe, ismeretlen pasikba! Nem tudom ajnározni, nem lesz orgazmusom egy érintésétől, vagy attól, hogy a kamerába nézett, amikor a koncertjén videóztam. (Ami még nem volt, nem vagyok koncert-járó) Eleve józanul gondolkodok... najó, szakad a plafon, én állok a legmesszebb a józanságtól, még az örület innenső határán. Szóval, nem vagyok celeb-ajnározó. Nem vagyok oda SP-jért, mert, őszintén, a zenéi arra jók, hogy a 10 perces szüneteinket végigröhögjük amint valaki kiparodizálja legújabb tuti-klippjét. Nem a friss tinibálványok ellen vagyok, mer aki tud énekelni, az tud, és kész. De akkor se fogok belezúgni, csak azért, mert sztár és szép a mosolya, és gyűrűt hord, mert az igaz szerelmet keresi és addig le sem fekszik senkivel, aztán meg a templomba tölti a 21. életévét, hogy egy óra múlva dughasson. Hormonok, biológia. Mindneki megmondta. Szerintem hülyeség, ez is. Szóval, a szexről is megvan a véleményem. Ezvan. De megintcsak, visszatérve a sztárokra, és arra, hogy belezúgtam a srácba. Nem tudom pontosan ki játszotta, ha valaki érdekel, megnézem neki. De nem a csávóba zúgtam bele, nem a sztárba. Hanem abba a fiúba-férfiba, akit eljátszott. Akinek problémái voltak, okos volt, intelligens, olyan, amilyen. És amikor, elmés barátnőim szerint mindenkibe belezúgok, mert jó a segge, nem igazán értik, hogy mit látok az emberekben-sztárokban. Johnny Depp. Nem igazán találom helyesnek, de tény, hogy nem néz ki rosszul. Viszont, egyenesen bele vagyok zúgva Jack Sparrow kapitányba. Sőt, Willy Wonkába is. A csokigyáras fickóba. Pedig, randa... de... a személyisége... Nemtudom. Szóval, amikor meglátok egy jó segget, férfiét, hát nem jut eszembe az, hogy milyen jó lenne vele lefeküdni, vagy hogy milyen jó családapa lenne, vagy hogy jól néznénk ki együtt, jó lehet vele smárolni.
Az jut eszembe, a kinézete alapján, és kifejezetten jó megérzéseim alapján, hogy milyen ember lehet. mi lehet a titka. A munkája, a gondolatai, az életformája. És az általam kreált emberbe, igen, belezúgok.
Ott van előzőleg említett barátom bátyja, akire folyattam a nyálam. Mit tudok róla? Helyes, motorozik, és pár megnyilvánulását láttam az 5 év alatt amíg barátomhoz átjárkáltam néha. És nekem ez elég ahhoz, hogy tetszen. Másképp mondva, hogy belezúgjak. De ennek ellenére szerelmes nem leszek belé. Egy srácba voltam szerelmes, de az is plátói volt, most már viszont nem fecsérelem erre az időmet. Kívülről nyalogatni a lekváros üveget, ugye...

A film. Őrültek házáról szólt, vagy miről. Ilyen rehab központ, asszem. Nem az elejétől láttam. A srác bekerült, csoportterápia volt, megismerkedtek egymással, sok őrült volt ott. Ő, főhősünk, agresszió miatt került be. Szétverte egy srác fejét egy baseball-ütővel, kis híján megölte. És akkor most jön a kövezés, hogy miért találom én ezt vonzónak. Ki kell ábrándítsalak titeket, nem azért, mert egy morbid köcsög vagyok, akit utálhattok, miközben timagatok a hardcore pornóra izgultok. Vagy melyik az a latexes, golyós, bilincselős izé. Mindegy. Azért találom vonzónak, mert érdekel, mi váltja ki, mitől ilyen, és a vágy ég bennem, hogy megváltoztassam. Hogy segítsek!
A másik srác azért volt bent, mert nála kisebb gyerekeket fogdosott. Fiúkat. De szótlan volt, többször próbált öngyilkos lenni, de még az sem sikerült neki, így egy lúzernek érezte magát, nem is beszélt mindenkivel. Egy szobába került az agresszívünkkel, és lassacskán megszerették egymást- barátok lettek. Ennek hatására a srác is jobban megnyílt, és már azon gondolkoztak, hogy kiengedik. Behívták a nevelőapját, hogy találkozhasson vele a gyerek. Akkor derült ki, hogy mi okozta ferde hajlamát a fiúnak: a nevelőapja többször megerőszakolta. A srác visszaesett a "szerető szavak" és egy ölelés miatt. Halálra volt rémülve. utána külön zárkába vitték, és nem is beszélt, szinte agonizált.
Volt egy másik srác is, aki szintén agresszív volt, de az a bika stílusú: meg se próbálta visszafojtani. Provokálta főhősünket, aki a végén ellenállt a provokálásnak, és otthagyta a kötekedőt. Közben beleszeretett egy lányba, akit megerőszakoltak, és lefeküdtek egymással. Végül szétverte a bika-srác pofáját, mert szidta a lányt. És megszökött a srác, aztán visszament. Magától. Mert, intelligens volt. Az agressziója meg onnan jött, hogy az apja verte.

Megint csak, nem azt mondom, hogy ha veled akárhogy bánnak, feljogosít téged arra, hogy te is úgy bánj másokkal. Az emberi elme mégis ilyen. Kifogásokat, okokat keres. Ha nem talál, vagy egyszerűen nincs agy, hogy találjon, akkor fizikai úton megoldja a problémáit.

Összeszedetlen katyvasz az egész, bár még vissza se olvastam, tudom. Fogalmam sincs, hogy érthető-e az, amit leírok benne. Nem tudom, hogy érdekel-e valakit. Annyit tudok, hogy van valaki, aki állandó olvasó, és hogy a barátaimat nem érdekli. Mármint, akiknek megmutatom. Akiknek meg nem mutatom meg, nos... rájuk nem is számítok ezen a téren.

Most olvastam egy írás, jó hosszút, könyvkezdeményt egy velem azonos korú lánytól. Írta, hogy nincsenek legjobb barátai, nincsenek barátai se sokan, csak egyetlen legjobb barátja van. Bár mondta az elején, hogy nem életrajzi kötet, azt is mondta, hogy a legtöbb dolog igaz, ami az alapokat illeti. A lényeg, hogy elgondolkoztam. Csomó barátom van, egy incidens óta viszont nem nevezek meg legjobb barátot, ugyanis, mint olyan, szerintem nem létezik. Nyitott vagyok, bőbeszédű, és a saját titkaim kiteregetésében nem túl gátlásos. Látom az igazságot legtöbbször, és rá is mutatok, ha szükséges/akarom/úgy látom jónak. Még sincs olyan barátom, akinek mindent elmondok. Aki elől semmit nem titkolok. Hogy miért? Mert nincs olyan személy, aki minden hülyeségemre kapható. Van, akinek azt mesélem el, mi történik a családban, megint mi a gond. Van, akinek csak mesélek, ő viszont mesél. Van, akinek komoly lelki-agyi bajaimról dumálok, és ő általában jól seggbe rúg az ilyen helyzetekben, hogy helyre zökkenjen az eszem. Van, akinek a komolyabb férfiak-iránti-érzelmeim mondom el. van, akivel csak akkor lelkizek, amikor neki is baja van, és csak abban a témában. De én mindig ott vagyok segíteni. Bárkinek bármi baja, bármire van szüksége, ahogy tőlem telik, segítek. És ez nem panaszkodás, önfényezés. Ilyen vagyok, évek óta ilyen vagyok. Ez nyilván néhányaknak nem tűnik fel, mert ritka makacs vagyok, mint már mondtam. valamint, csípős a nyelvem és jó az ízlésem: válogatott szitkaim vannak, válogatott beszólásokkal.
Egyszer megkérdeztem apát, mit csináljak, ha jön egy betörő. (felújítás volt, így a konyhának nem volt fala, tehát az ajtónk egy fekete neylon volt.) Azt mondta, kezdjek el beszélni, és elszalad. Ráfintorogtam, mire anya elkezdett röhögni. Ő ugyanis arra gondolt, hogy elkezdek dumálni, és amennyit én tudok beszélni (soookat, nagyon sokat!!:D) inkább elmenekül minthogy végighallgassa. Ráadásul, apa és én vagyunk az ész a családban. Tanulmányilag és logikailag is, de az elmúlt egy évben sorra nyerem a birkózásokat apával. Ugyanis neki szokása kitérő-okokat mondani, hogyha valamit megtilt. (Ez jobb, mint amit anya csinál: nem. miért? mert azt mondtam. -.-') Szóval, apa mondd egy okot. Kicsit mondvacsinált, de mindig jogos. És addig-addig kötekedek vele, hogy a végén én nyerek. És ez jó érzés, még akkor is, ha ezek után ugyanúgy tiltva marad a dolog. Az élet apró örömei.

Megint anti-összeszedett voltam. Éljenek a szétszórtak!

Rendszerint nem azért vannak titkaink a barátaink előtt, mert nem bízunk bennük, hanem inkább azért, mert nem bízunk önmagunkban.

Talán az embernek nem kéne azon hisztiznie 17 évesen, hogy a szülei nem szeretik, nem foglalkoznak vele. Örüljek neki, hogy vannak, hogy nem vernek, hogy együtt vannak, blah blah. Tudjátok mit? Nem örülök. Mert ha lehet valakinek normális, szerető családja, nekem miért nem?

Mielőtt azt hinnétek, alaptalan, mesélek picit. 17 éves vagyok, millió gonddal-bajjal, viszonylag felnőtt fejjel, egy keveset megérve. Tényleg keveset. És mire tudok visszagondolni? Volt egy apám aki halálra dolgozta magát, ha égve hagytunk egy villanyt, akkor egy órás kiselőadást tartott arról, hogy ő mennyit dolgozik azért, hogy mi mindent megkapjunk. Más emlékem nincs. Anya unokatesójával fociztam, nagybátyámmal játszottam, ő dögönyözött, csikizett, vele beszélgettem az életről, a múltjáról: foglalkozott velem. És amikor ezt próbáltam elmesélni anyának, azt kaptam, hogy én nem értem meg, majd ha dolgozni fogok, és nem is mondhattam végig, mert nem hagyta, mert ő beszélt, ha nekem volt mondanivalóm. Ha megpróbáltam túlbeszélni, hogy elmondhassam egyáltalán mit gondolok, akkor ne kiabáljak, hogy lehetek ilyen bunkó hogy kiabálok. Ha nem kiabáltam, hanem meghallgattam, megvártam míg befejezte, akkor közölte, hogy nincs kedve erről beszélni, és elhúzott. Amit tanultam takarításról, felelősségről, magam- és családom utána elpakolásról, és mindenről, azt a mamámtól tanultam. Anya sosem értett meg. 17 év alatt nem ismerte meg a makacsságomat, hogy kényszerítéssel, fenyegetőzéssel rá nem tud venni semmire, csak a dolog ellenkezőjére, hogy megmakacsolom magam, és semmit nem csinálok. Ha elmondtam a véleményemet egy nyugodtabb pillanatában, akkor meg én sértettem meg őt, és nekem volt bűntudatom, attól, amit éreztem. De attól még ez van! És lehet, hogy nem így akarta, ő nem így gondolja/gondolta, de akkor is ez van. Én attól szeretem anyát, hogy ilyen, és hogy ezek történtek-vannak. Szeretem, mert az anyám, és hiányzik ha elmegyek valahova, hiányoznak a kiabálásai is. De akkor is.

Az apa téma a gyengém. Egy ismerősömnek nincs apja, viszont vannak művészi hajlamai, és írt egy verset az érzéseiről. Így kezdte a verset: Nekem nincs apám. Úgy sirattam meg, mintha nekem se volna. Apakomplexus forevör.

Nem tudom elképzelni, hogy lesz olyan, hogy nem lesz a mama. Egyszerűen nem megy. Nem is akarom.

Nem akartam elviccelni a blogot, szerettem volna, hogyha ez a bejegyzés csak erről szól, de a helyzet az, hogy utálok szomorú lenni. Inkább csinálok viccet a dologból, és amikor már nagyon nem bírom, elvonulok magammal, és... általában kisírom a dolgot. Csak ez nyáron egyre nehezebb. mindenki itthon van, mindenki hülye. A pénz, a pénz, a pénz. És a legelszomorítóbb, hogy én is bele fogok kerülni ebbe a mókuskerékbe. Én is hajtani fogok, hogy a gyerekeim megkapjanak mindent, hogy tudjuk fizetni a számlákat, hogy legyen egyáltalán gyerek és ház. Annyira utálom, már előre!

Hát, ezért akarok gazdag lenni. És ezért képzelem a modern tündérmesét, lerövidítve, így: srác, aki gazdagságban nőtt fel, kurva sok pénze van, de normális. Nekem, számomra normális. Egymásba szeretünk, és boldogan élünk, milliónyi gyerekkel és állattal.

Eddig úgy voltam vele, hogy nem annyira baj, ha a leendő pasim nem szereti az állatokat: a lényeg az, hogy én szeretem őket, ő meg engem, majd megoldjuk. Nem igaz. Nem akarok egyszer se meghallani egy számomra fontos személy szájából, hogy "majd jól fejbe rúgom", vagy hogy "belerúgok ha közelebb jön" vagy hogy "úgy megkínoztuk kiskoromba a cicákat" vagy ilyeneket. Szóval, a számomra nagyon kedves film -Kutyátlanok kíméljenek- szerint, amit sosem láttam az elejétől a végéig, Állat-nem-szeretők kíméljenek. És ha sosem találok olyan pasit, aki elviseli, hogy beszélek az állatokhoz, hogy odabújok a kutyámhoz, hogy megölelem, hogy, mondjuk úgy, emberszámba veszem, akkor szingli maradok, és kész. Saját művemből idézek a végére, majd. Remélem egyszer egy igazi könyv alakú könyvben olvassátok újra majd a sorokat. De most még nem akarom befejezni, még írni akarok.

Jóég, fekete felhők. Nem túlzok. FE-KE-TE! Jön a házunk fölé. Szép...^^

Állítólag az iróniát nem sokan ismerik fel. Nem tudom elképzelni. Mármint, a mamámról például igen, mert ő tényleg komolyan veszi amit mondok. Illetve, az egyértelmű célzásaim érti: például mikor fintorogva ránézek a bablevesre, és azt mondom de finom lehet. (= De amúgy másoknak is ritkán esik le, hogy keményen ironizálok a dolgokon. Például a tanárok egy részének, ami, szerencse. Komolyan... (=

Úréég, félelmetes. megint kinéztem, és az ablakom pont az ifj. Diófa tetejére néz, és a levelek korom feketék, mögötte az egy árnyalattal világosabb felhő, és látszik a szélén a világoskék ég. Nagyon durva. FOTÓ! Nemér. Nincs elég jó gépem, így nem látszik az igazi színe. De irtózat, ahogy bekebelezi a kék eget a sötét. Mint egyik kedvenc könyvemben, valahogy így nézhet ki az is... oh.

Volt ez a bookline-os cucc, ki volt téve a doboz a blogomra, és írtam is egy ismertetőt, vagyis kritikát. És tény, hogy nem lett jó, de legalább egy szörnyecskés cuccot kapni fogok, ha minden igaz.

Olvasta valaki a titkot? Bocsi, szóval, A Titkot? Én igen. Tök pozitív voltam végig, amíg olvastam. Utána a pozitívsági rátám úgy zuhant lefelé, ahogy annak kell: tízezer méter mély szakadékba szokás így. Sikítva, a végén már a sikolytól fáradtan, enerváltan.

Viszont, buli volt osztálytársamnál/barátomnál, és jól sikerült. Nem ivós bulinak szántuk, végül borozgattunk, és mondjuk úgy, mindenkinek jó kedve lett, de egyáltalán nem bebasztunk-és-semmire-nem-emlékszünk-buli lett. A lényeg hogy jó volt. És az osztálytársam bátyja! Úrég, az a srác! *folyik a nyála, nem tehet ellene* Ha megmondanám a nevét, akkor találnátok róla a gugliban tök sok infot meg képet, de nem mondom meg a nevét, bocsi. Még nem esik be az eső, de már szakad ^^ Villámlik. Szeretem a vihart, említettem már? új bekezdés...

Sokan hülyének néznek emiatt. Mert a vihar rossz, gonosz, elveszi mások lakhelyét, értékeit, életét. Akkor tisztázzuk, drágák: nem azt szeretem a viharban, hogy öl, pusztít. Pontosabban, azzal sem lenne baj, ugyanis, ez természetes. És addig nem fogok nagy szánalmat érezni az árvízkárosultak iránt, amíg a pénzünk nagy részét a fegyverkezésbe és a had-dolgokba ölik. Szó szerint... De, visszatérve a viharra. A szépségét szeretem. A természetét, a báját. Erősségét, hogy lenyűgöz. Egyszerűen élvezem. Ahogy fúj a szél, ahogy szakad az eső, a hó, a jég. Mikor tűz a nap, orkán erejű szél tépdesi a fákat, fény árasztja el a világot az éjszakai sötétségben. Gyönyörű, csodálatos. Nyugtató és szép. Friss, jó az illata. Egyelőre ezek jutnak eszembe róla. És, gyerekek, azt hiszem ez lesz az örök mondásom: kövezzetek hát meg ezért! Is =D

Azt mondták egy páran, és asszem, én is azt gondolom, hogy ha első bejegyzésként egy irtó hosszú tünemény van, az ember nem szívesen olvassa végig, mert... az olyan közepébe vágás szerű. Viszont, ha egy rövidke valami, akkor megérdeklődi az ember, hogy az miért olyan rövid, és visszanézi a többit is. Hát, nálam ez, mint oly sok más dolog, hangulat kérdése. Totálra. De azért remélem nem vettem el mindenki kedvét az olvasástól... egy életre.

Nem tudom elhinni, hogy vannak olyan emberek, akiket nem köt le egy jó könyv! Mikor azt mondja, hogy a horrornak könyvbe nincs értelme, mert nincs mitől félni. Én maximum megijedek a látványhorrortól, nem félek. A könyv viszont, nos, az elmélyítő. Leírja a részleteit, leírja az érzést, és tök individuális, ki mit vesz belőle fontosnak, kit mi ragad meg. Egy erősebb idegzetű, akármilyen embert jobban érdeklik a véres, biológikus részek, a másikat pedig az, hogy mit érez az áldozat, egy harmadikat meg a bűnös érzései érdeklik. (Engem személy szerint kiborítanak a jól megírt bűnözői szemszögök. Álomvilág, tudom, de nem tudom elhinni, hogy valaki lehet olyan gonosz, hogy hajszín-bőrszín-körömszín miatt megöljön valakit. Megöljön... úrég..) A filmben viszont bumm, belevágja a kést, és se magyarázat (bár, mint olyan, öldöklésre szerintem nincs...) se ok, se semmi. A sikítást hallod, meg azt látod, hogy folyik a piros művér/ketchup/málnaszörp, költségvetéstől függően.

S mint már sokadszorra, kedvenc írónőm gondolatát helyénvalónak tartottam, hogy zárja soraim. Bár nem szoktam előtte ezt közölni, most ezért írom le, mert az előbb említettem, hogy saját gondolattal zárok, és ennek egy oka van, hogy megváltozott: írónőm hosszabban fogalmazta meg ami a címnek illett volna, úgyhogy, csere-bere. A cím lett a megfogalmazott... fejezzétek be ti (:

Ott él mellettünk egy ember, legyen az férj, feleség, szülő vagy testvér, és valójában nem törődünk vele. Szinte semmit sem tudunk róla. Hallgatjuk őt, és alig halljuk. Kedvesen és barátságosan bánunk vele, mintha ekként pótolni lehetne mindazt, amit nem adunk meg neki, ami lehet figyelem, szeretet, gondoskodás. Az esetek többségében nem adódik olyan helyzet, amelyben ezt felismerhetnénk. Elmúlhat így az egész élet is.

Nem történik velem semmi. Tévézgetek, fullákolok, olvasok, írogatok. Holnap megyek egy barátomhoz, lesz egy kisebb buliszerű összejövetel. 23-án érettségi angolból, 24-én évzáró, utána barátnő-búcsúztató, mert megy Angliába. Egész nyárra. Dolgozni. Kisbabára vigyáz. Isteneeeem, igyekszem nem irigykedni, de nem megy!

Emellett unokaöcsém ma reggel elrepült Dániába, és haza se jön júni 30-ig. Szép, mi? Én meg itthon döglök, úszkálok a dzsuva Dunába, szeretgetem kutyámat, fújom az orrom.

Defektes egy picit a családom, de kezdem megszokni. Megnézem, miket dob ki a gugli a felhasználó nevemre. Egy filmet hoz ki. 3. oldal, és még csak egyetlen nem filmhez kapcsolódó link volt: myspace valakié. Könyv, musical, oscar-átadó. Ennyire híres? 7. oldal, filmzenék, kritikák. És az ablakom alatt szélvédőt cserélő bácsik cigijének a füstje. Köszi ^^ Oh, van egy twitteresünk is. Csaltam. Beírtam utána hogy 's life. Így is csak a 4. lettem. Élet az ilyen? A chudaba.

Látszik mi? Hogy nem tudok írni. Regényem halad, blogom nem.

Nem mertem sose regénynek hívni. Az túl fellengzős. Az iromány meg lekicsinylő. Az írás, simában, száraz. A történet... az meg olyan gyerekes. Igaz, hogy teknikailag történetet írok, de nálam, jó tapasztalataim alapján a történetek főszereplői a soros tinibálványok: Tokio Hotel meleg testvérkéi, Jonas Brothers-szel találkozó, szerelembe eső, velük élő tinilányok. Jacob, Edward vagy éppen bárakárki más. És ezek a sztorik általában arról szólnak, hogy vagyok én, egy átlagos, hétköznapi lány, aki költözik/szomorú/belebotlik/segít a kiszemelt fickón, akiért nem rajong, nem imádja, és még ezek után a csávó bizonyít neki, és szerelmüknek útját állja egy tesó, egy másik sztár, egy vérfarkas/vámpír.

Nem zavar, hogy telenyomják az internetet ilyennel. Azt az elvet vallom, hogy ha valami nem tetszik, nem nézek oda, nem olvasom el, nem hallgatom meg, blah blah. Ez csak egy egyszerű véleménynyilvánítás volt. Ami meg mindenkinek szíve joga, csak vállalja a felelősséget azért, amit leír. Higgyétek el, én tudom. ^^ Basztam már el, szívtam már miatta, ez van. Élek, voilá!

Nem tudom valaha is kezdhetek-e valamit az írás... képességemmel. Nem akarok kishitű lenni, mert elvégre is egész jól írok, és mivel ehhez kialakult értékrend tartozik, és véleményem is mindenről van. Nos, nem lenne rossz az újságírói pálya. (Jó, elsősorban a könyvírói kéne-tetszene, de fogalmam sincs, hogy azzal befutnék-e a mai világban. Nem vámpírokról szóló... *sóhaj* "regényeket" írok.) De félek az újságírástól. Mindenhonnan azt hallom, hogy hazudnak, gátlástalanok, és a többi. Jó, persze vannak olyan témák, ahol az ember nem lehet gátlástalan, slussz passz. Például, ami nekem nagyon tetszik, a Nők lapjában lévő rovat D. Tóth Krisztával. (Asszem így hívják.) És a lányáról ír. Aranyos. (: Mint a Marley meg én c. filmben. Jaj, az de szép film! Kutyák(L). Állatok(L).

Könnyű dolog logikus és erkölcsös okot találni arra, hogy ne tegyük meg azt, amit nincs kedvünk megtenni.

Itt a nyár, alig vártam már, hogy unokaöcsém se járjon suliba, aztán paff, két nap után elkezdtünk unatkozni. Viszont, öröm az ürömben, hogy az írás az megy.

Az igazság az, hogy az allergiám, ami mindenre kiterjedő, sok dologban megakadályoz engemet. És ezzel megköti az unokaöcsém kezét is, végül is. Se biciklizés, se séta, se kutyával elmenni Dunára, egyszerűen, semmi.

A szobámban kupi van. Lehet, hogy ez lány létemre ciki, meg minden, de attól, hogy eltitkolom, nem lesz kevésbé ciki. Kezdjük nemsoká a ház renoválását, és ebbe a szobám is beleesik. Szóval, lesz új padló meg színes falak, meg új ágy, és miegymás. Ami viszont a dolog ürömje (amit nem is igazán tudok, hogy mi, úgyhogy megnézem), hogy van egy egész szekrénynyi könyvem. Ami nem tudom mennyi lehet, de sok! És ezt a sok könyvet mi év elején rendeztük el kategóia és író szerint, vagyis, akkor szedtük ki őket a dobozaikból. most pedig, újra be kell dobozolni! És a nagy cucc az egészben, hogy utána újra kiszedni! Gyáj! (saját kis gépi szótáram nem talált ürömöt, úgyhogy meglesem neten)

Nem sok fellengzős-filozofálós(utálom ezt a szót, mondtam már?-.-') téma jut eszembe most. Tegnapelőtt este jött két fiatal srác az utcánkba, ami zsákutca. Elmentek a legvégére, onnan kikiabált nekik valamit a szomszédunk, aztán elindultak visszafele. Mi az ablakból figyeltünk, a kutyám meg ugatott. Erre az egyik nem elkezdte rugdosni a kerítést? Az eb erre bedühödött, és sokkal jobban morgott - mérges volt, méltán. Kikiabáltam, nem tudom miért. Amikor megláttam, hogy mit csinál, egyszerűen kiakadtam. Először is, mit ártott neki a kutya? Ugat, istenem, az a dolga! Másodszor, ha zavarja is, mert enyhe idegbetegségre hajló embergyerek, milyen jogon rúg bele a kerítésbe, és rongálja meg azt? (Jogi alapokat, vagy miket nézve) Harmadrészt, harapta volna le a lábát a kutyám!

Nem szeretem az ilyet. Milliónyi olyan kutya mellett mentem el, aki ugatott. A szomszéd utcában, ahol viszonylag sűrűn megfordulok, van egy állat, amelyik, nos, tényleg vad. Nagyon. A fogával tépdesi a kerítést meg minden. És meg sem fordult a fejemben belerúgni, megdobni, vagy megütni valamivel, csak mert idegesít!

Imént emlegetett szomszédunk... nos, mondjuk úgy, alkoholból eredő problémákkal küzd. (Ja, részeges) Valamelyik nap kimentem itatni a kutyám, nem először, tekintettel a döglesztő melegre. Én egy szál kisgatyában és trikóban voltam, és összefutottam az illetővel. Póló, alatta valamilyen ruhadarab, fölötte farmerkabát, sapka, hosszú farmergatya és marha nagy cipő volt az öltözéke, no meg, az ittas állapot. És nagy kérges tenyerében egy apró kiscicát hozott elém. Rögtön előjöttek bennem az ösztönök - állatszerető ösztöneim. Szétölelgettem a cicát. Óriási kék szemei voltak, apró mancsocskái, nagy feje, és minden igyekezetével azon volt, miután kissé megbarátkozott velem, hogy lejusson a földre, lehetőleg ugorva. Nem engedtem neki. Közben a boldog tulajdonos azt ecsetelvén, mennyire szereti az állatokat, elsírta magát eme mondat közben: "Hát, tudod ugye, hogy aki az állatokat szereti, rossz ember nem lehet. Én úgy szeretem őket..."
Nem hatott meg a dolog. De megsajnáltam, és elgondolkoztatott. Nem nagyon szerettük ezt a férfit, mert... nos, túlzott kedvessége és lerázhatatlansága előhívta eltaszító viselkedésünk, és, bevallom, eleinte kicsit rosszakat gondoltunk róla. Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy ha az ember kedves, még nem biztos, hogy pedofil, viszont ha bámulja a segged miközben cseresznyét szedsz, és puszit kér az átesett labdáért... nos, ott vannak inkább a gondok.

Menő egy utcában lakunk, nemde? Mindenesetre, megitattam a kutyám, és az esélytelenek mosolyával megkérdeztem "elfoglalt" édesapám, megtarthatom-e a cicát. A válasz nem volt, és bár előre tudtam, majdnem elsírtam magam. Ez van.

Összegezve a dolgot, ami kissé összevisszának tűnhetett: nem azon van a hangsúly, hogy ne ítélj első látásra, mert ezen úgyse lehet változtatni csettintésre - ez belénk van nevelve. Arra figyelj oda, hogyan viselkedsz a körülötted élő emberekkel és az idegenekkel egyaránt, és hogy eléggé nyitott legyél arra, hogyha fel kell fedezned, amit a legnehezebb bevallani: tévedtél öregem.

Senki se születik úgy, hogy gyűlöl egy másik személyt a bőrszíne vagy a származása, vagy vallása miatt.

Az ember... Állj! Mindig így kezdem... Az ember... általánosítok... Akkor most önösítek, elvégre is, rólam van szó, senki másról!

Szóval...

Kilenc hónapot ülök az iskolapadban, szenvedek, hogy legyen már szünet, méghozzá nyárideji. Már szeptember másodikán számolni kezdem visszafelé a napokat. Most meg, egy héttel korábban elkezdődött számomra a szünet, és, mit ad isten (semmit^^), vissza akarok menni. Borzalmas itthon. Anya stresszel, apa stresszel, stresszelik egymást. A nővérem nincs itthon, ha hazajön, akkor vele is kiabálnak. Itt az elkényeztetett hugom, aki nem hallgat senkire, és idegölő, hogy én vigyázok rá.

Jó, persze, most sokan mondhatják, hogy inkább örüljek, mer nem dolgozom, meg örüljek hogy van családom, meg blah blah blah. Mindig van, és lesz aki rosszabbul él nálam vagy nálad. De ők sem arra gondolnak, hogy vannak akik még náluk is rosszabbul élnek, hanem arra, hogy milyen szemetek azok, akik jobban. Ne áltassatok, se engem, se magatokat. Az ember önző. Az is marad, amíg él.

A sztárok tulajdonképpen jót tesznek közösségünknek. Mármint, azoknak, akik kaphatók a "ha ő ezt szereti/csinálja/élvezi, akkor én is!" mottóra. Gondoljatok csak bele. A celebek csak úgy maradhatnak a figyelem központjában, ha aktuálisak. Tehát, ha földrengés volt valahol, pénzt gyűjtenek, adakoznak a szegényeknek, újrahasznosítanak, védik a környezetet. És az elvetemült fanok mit csinálnak? Utánozzák őket. Néha nem is akaratlagosan... egyszerűen addig nézik őket, majmolják a sztárokat, amíg tudat alatt cselekszik ugyanazt. Bárhonnan közelítjük meg, valahol ez jó.

Itt megragadom az alkalmat, hogy elmondjam, nem szeretem beskatulyázni az embereket. TUDOM, hogy vannak kivételek. Hogy néhány gazdag ember azért segít, mert elborzasztja a látvány, mert van szíve. És hogy nem minden fan egy őrültjelölt. Nyugi, tudom. De azokról nem írok. Azlrt, mert kevesen vannak, és azért, mert azt az ember felismeri, ha találkozik vele. A másik fajtát már nem. Hiszékenyek is vagyunk, mondtam már? Ja, meg önzők.

Szebb téma: nyár van! Végre, ízig-vérig nyár. Meleg, hőség, tikkadás. Éljen. Maholnap az emberek megfőnek, ha egy pillanatra kilépnek az utcára.

Olvasni jó dolog. Csak találni kell egy írót, könyvet, stílust, amit az ember minden élethelyzetben szívesen forgat a kezében - na meg néha bele is olvas. :D Nekem ilyen Fable. Bármely kedvemre találok egy könyvet az övéi közül, és, ez jó.

Az ember kétszer gyerek. Egyszr, amikor az életkora szerint, máskor pedig amikor kinőtte a fennhéjázó tinédzser kort. Hákettőót nézek ^^ Nyugodtan köpjetek le...

Különösen a kisgyerekekre jellemző valami nemek fölötti nyitottság - ettől olyan szeretetre méltóak -, mielőtt a társadalom és a szülők ártalmas és alattomosan pusztító hatása utol nem éri őket is.

Mindig mondtam, hogy mekkora hülyeség ez a féltékenység. Azt se tudom mi az! (Megnézem)

     féltékenység (illemtan):Kínzó érzés.
Annak, akit a féltékenység gyötör, nagyon is kellemetlen.
Két ember baja, esetleg háromé.
Ha másokat is belekeverünk, úgy nekik sem lesz könnyű: egyre kényelmetlenebbül érzik majd maguk.
A féltékenységi megnyilvánulásokat és főként a kitöréseket, ha társaságban vagyunk, jobb elhalasztani.
De otthon sem megyünk sokra vele.
Azt mondják, hogy a féltékenység meggyógyul az idővel.
Ha van alapja, nagy a valószínűsége, hogy válással végződik.
Ha nincs, akkor egyik vagy másik fél megelégeli majd egyszer.

Úgy érzem nem lettem okosabb. Mindenesetre, ahogy visszaemlékszek, nem éreztem magamat még féltékenynek. Egészen "nemrég"-ig.
A szitu azért, gondolom, nem új, főleg, a kezdés: Van egy pasi....
 

Jó, vanni van, de nem vagyok belé szerelmes. Nem tetszik (nem a leghelyesebb pasas), negatívumai is vannak rendesen. De egyszerűen vonzó. Vonz. Gyáj. És nem is akarok tőle semmit. De hatással van rám, és látni, hogy egy másik csajjal sustorog, és egymásra nevetnek... szar, na. Pedig, a másik csajnak sincs esélye - ez annyira biztos, minthogy itthon ülök pólóban, nyitott ablaknál, zenét hallgatva. Szóval, eléggé biztos, na.

Hát ez kissé összevisszára sikerült, de nem ártott már kiírnom magamból, mer hűha.

Oh, van egy kutyám, gyönyörűség. Az ablakból pont rá látok. Merhotgy, ő külön telken lakik. Elméletben vigyáz rá, gyakorlatban nem igazán izgatja ki megy be, majd jön ki, néha nem üres kézzel. Igen, arra gondolok, hogy a kutya ottléte mellett loptak már a telekről. Ezvan. A kicsi drága barátságos. Irtózatosan. Idegen ember, kutya - mit se számít? Mintha ezer éve ismerné. Legalább is, pontosan ilyen volt eddig. Egy jó ideje már előveszi a fogát ha kell, úgyhogy az engedélyünkkel a telekre bemenő embereket sem nézi jó szemmel: meg kell kötni, vagy elvinni onnan. Ez attól függ, h itthon vagyok-e. ha itthon vagyok, elviszem sétára, ha nem, akkor apa megpróbálja kikötni - néha kevés sikerrel. A macskákat meg a patkányokat öli. Ezvan. De az utcában ő a legcsöndesebb kutya. Inkább ugrál meg nyüszög, ha valamit el akar érni. De gyönyörűséges. Minyár mutatok képet ^^

 Bocsikaa, ha nagyok, de nem tudtam h kell lekicsinyíteni ^^

Amúgy, imádom az összes állatot. Lovakat, cicákat, egereket, mókusokat, kígyókat, a vadállatokat. A pókoktól... nem undorom, csak kiráz a hideg, ha elképzelem, hogy rajtam mászik a 8 lábával.... áá... :D Viszont, volt házipókom, sokáig az ágyam fölött lakott. Aztán nővérem kitakarított nálam... Szegény... :(

Nem szeretem az olyan embereket, akik nem szeretik az állatokat. Illetve, kivételeket tesznek, és amit nem szeretnek, azt rögtön utálják. Példuál a sógorom - akit én nagyon szeretek - de mikor azt mondja, hogy vigyem a dögömet onnan, és meg se simogatja... vagy unokaöcsém, aki nem nemszereti, csak hozzá se nyúl a kutyámhoz... nemtudom, ha valaki nem szereti az állatokat, szerintem, van benne hajlam a rosszra. Mmint, több, mint azokban, akik szeretik. Mondta egyszer valaki: az elmebeteg gyilkosok állatokkal kezdik. És ezt a szülőknek kéne felismerni, de ebbe nem fogok belemenni. Nem most.

Az állatok millió dologra jók. A haszonállatnak tartott háziasított állatokról mindenki tudja, mire jó. Tejet ad, húst ad, tojást ad, őrzi a házat, megfogja az egereket, bla bla. Cipel a hátán, vagy cipeli a cumódat. De higyjétek el, az összes állat jó valamire. És nem arra, hogy egy önelégült pofa lakásában lógjon a feje, a bundája pedig a lábát melegítse... Undorító...

Senki nem képes úgy várni, mint a kutya, s előfordul, hogy még a gazdája sírjához is kijár, és még holtában is visszavárja.

A fantasy, mint műfaj, fura egy dolog. Elmagyarázhatatlan, beskatulyázhatatlan.

Jobb lett volna, hogyha megint úgy kezdem, hogy véleményem szerint... nehogy, tudjátok, kövezés legyen a vége...

Szóval, véleményem szerint, az egyik legszebb műfaj. Mert amellett, hogy a legtöbb könyv és film eleve a fikciókról szól, ezek olyan történetek, amelyeknek nem sok a valóságtartalma, legfeljebb az alapja - azért, mert ha valaki az életet vetné papírra, kit érdekelne? Olyanja neki is van.

De a fantasy efölött áll. Egy olyan kitaláció, legtöbbször, melynek alapja nem lehet valós, a történet szála egészen máshoz kötődik, egy felettünk álló dologhoz. Ha nem lennék mindenevő, valószínűleg a fantasy lenne a kedvenc műfajom. ^^

Ez amúgy onnan jutott eszembe, hogy van az iskolánkba ilyen művészi kör, vagy mi a chuda, ahova nem is csak művészek járnak. És az egész a rajzokról, festményekről, zenéről, versekről és írásművekről szól: mindenről, ami egy kicsit is művészet. Hát, oda kell nekem holnap egy kisebb gondolatmenetet készítenem a fantasyról mint műfajról. Eredetileg barátomnak segítettem volna a sci-fi-ről írni, de, valahogy, az nem áll hozzám közel. Konkrétan a jövőben játszódó, robotos-űrkutatós dolgoktól a hideg kiráz. (Najó, Will Smith Én, a robot-ját imádom♥) Én sokkal jobban szeretek elmerülni a sárkányok♥, törpök, tündérek, tündék, harcosok, harcosnők, viadorok, varázslók, varázslatok világában. Elbűvölődni egy újfajta, édi-bédi állat által, elképzelni milyen lehet egy sárkányon repülni, vagy csak úgy, nélküle. Milyen lehet tökéletes harmóniában élni a természettel, és a többi.

Ne higgyétek, hogy képmutatás, és ne kérdezgessétek, hogy akkor most miért gépezek, miért van mobilom-tévém, miért nem élek remeteként egy barlangban. Nem arról beszélek, hogy milyen jó lenne most kint élni az erdőben. Jóformán már erdő sincs! Arról beszélek, hogy ha ilyen világban élnénk, minden más lenne. Nem jobb. Nem rosszabb. Más.

Minden embert más és más bűvöl el. És, ha találkozol egy olyan emberrel, aki kicsit is megért, legalább egyvalamiben egyezik az elképzelésetek, örülsz. Jogosan! Ennyiféle fajta emberrel együtt élni nehéz. És amikor összefuttok, pár szót váltotok, és ebből az derül ki, mennyire sok a közös dolgotok, vagy, akár, öt év után derül fény arra, hogy a melletted ülő, veled sokat beszélő ember mennyire hasonlít hozzád.

Álomvilágban élek.

Folyton cikizzük a mozit, mondván: ilyesmi se történhet a való életben, ám ha mégis bekövetkezik, akkor vállat rántunk: na, ez is csak a filmekben lehetséges!

Épp most festettem ki a körmöm, most várom, hogy száradjon. Mennyit törődünk a külsőnkkel?! Közben meg mindenki azt mondja, hogy a külső nem számít, az ember belső érték alapján is megszerethet valakit. Tudjátok mit? Kövezzetek meg. Szerintem ezt a csúnyák találták ki. Nem azért mondom, mert én meseszép hercegnő vagyok, vagy épp egy ronda kisbéka, de gondoljatok csak bele. Pontosabban, inkább olvassátok el az én nézőpontom:
   Általában első ránézésre meg tudom állapítani az emberről, hogy milyen féle. Nem csak azt, hogy nő, férfi, gyerek, felnőtt, fekete vagy fehér-e. Első látásra ítélkezem, és nem tartom ezt a dolgot hülyeségnek, ugyanis, a látszat tényleg csak néha csal. És ezek alapján, igen, a külső nagyon számít. Elmegy mellettem két pasi az utcán, és el tudom dönteni, hogy melyikőjükkel állnék szívesebben szóba.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tévedhetek. De ha megnézel egy pasast, aki fel van pumpálva, lenéző mosollyal szemlélő a mellette elmenőket, és ha véletlen nekimegy valaki, leordibálja a fejét, és neked nem ezek a típusú férfiak jönnek be, akkor hiába önti ki a lelkét, melyben bevallja töredelmesen, hogy néha azért főz... nem hiszem, hogy érdekelni fog. Persze erről is mindenkinek meglehet a véleménye. Csak kérlek, ne legyünk álszentek!

Erről jut eszembe. Angol órán jónéhányszor érdekes témák vetődnek fel, amiről lehet filozofálgatni(nemszeretem ezt a szót). Ma például az őszinteség. tanárnő szerint nincs kicsi és nagy, kegyes és gonosz hazugság: hazudni tilos. És idevette azt is, hogy jegy nélkül buszozol, ha rosszul ad vissza pénztáros, rászólsz, illetve ha meglátod hogy valami a kosaradban maradt fizetetlenül, visszaviszed. Na ne már! Igen, tudom hogy vannak ilyenek, akik ezt teszik. És tudom, hogy ez lenne a helyes. És azt is tudom, hogy ugyanebben a helyzetben én is rohadtul örülnék, ha szólna a vevő, mert ha kevesebb lesz a kasszába, nekem kell pótolni.
De nem szólna nekem se senki. - ezt inkább csak mellékesen jegyzem meg. Nem kell tulok módszert alkalmazni - menni a tömeg után. Lehetünk individuálisak. Legyünk is. És a becsület fontos. Tényleg fontos.
De valóban nincs határ? Ha kell németből az ötös, és a tanár kipipált egy helytelen választ, de te nem szólsz, az egyenes út a börtönhöz? Nagykorodban emiatt lopni fogsz? Ettől te csaló vagy, akinek nincs értékrendje? Vagy ha a biológia nem érdekel, nem kell a továbbtanulásodhoz, de azért szeretnéd, ha nem buknál meg, és puskázol, ez azt jelenti, hogy sikkasztani fogsz nagykorodban? Nincs különbség, átmenet, határ?
Szerintem, ha egy embernek van értékrendje, máris van határ. És ha ebbe az értékrendbe belefér egy puskázás, egy nem-szólás, egy lecke-nem-készítés-elsumákolása, nem jelenti azt, hogy feltétlenül okénak fogja tartani a bolti lopást.

Van kedvetek bevallani miket tettetek eddig? Én megteszem:

• puskáztam
• nem szóltam a helytelen kipipálásáért
• ettem nagyáruházban a felbontott cukorkákból (nem volt szép)
• és egyszer, nem volt ott a biztonsági őr, és nagyon akartam egy nagyon drága sminkcuccot. zsebre tettem. aztán magamtól undorodva visszadobtam a helyére és kimentem a boltból.
• hazudtam már másoknak. azért, hogy magamat mentsem, vagy azért, hogy ne bántsam meg őket. (amivel végül is magamat mentettem egy bocsánatkéréstől és vitától. szóval, nincs olyan, hogy jóindulatú "csak neked akartam jót" hazugság. mindig magadnak akarsz jót, gondolj csak bele.)

Nos, azt hiszem, mindent bevallottam. Nem vagyok büszke arra, hogy hazudtam, hazudnom " " " "kellett" " " " másoknak. De kedvenc írónőm szavaival élve:

Cseppet sem vagyok hazudós! - tiltakozom. - Az lehetséges, hogy néha elhallgatok valamit, esetleg füllentek, vagy ellentmondok a tényeknek, de sose hazudok!

Hát, nem is tudom. Kicsit nyűgös vagyok, napok óta rossz idő, szél meg eső meg anyámkínja. Ennek ellenére voltunk ma is sétálni kutyámmal, barátosnőmmel és ő kutyujával. Annyira aranyosan eljátszottak! Kimentünk egy pályára, ahol autósok szoktak versenyezni (krosszozni vagy miacsuda) és ott köbö derékig érő (najó, igazából lábszárig) pocsolyák voltak, és hálég mindkét kutya imádja a vizet, úgyhogy rohangáltak, úsztak, ástak, egeret öltek, szimatoltak, minket összevizeztek. Jó volt ott kint. kutyám okosodik, engedelmeskedik a helyzetek legnagyobb részében, és a világért sem bántana engem. (:

XD Valamit félre nyomhattam, vagy nem tudom, de az egész eddig írtakat kitörölte. Másodpercnyi pánik után nyomtam egy visszavonás gombot. XD

Nevet adok a virágomnak. Aztán még becézgetem is. Agybaj?

Azt hiszem, megtaláltam az állatok és a civilizált ember közti hiányzó láncszemet. Mi vagyunk az.

Rájöttem, hogy blogot írni muri. pakolni kevésbé. Vásárolni megint csak az, ha van pénzed. Görkorizni muri - ha nem esik az eső. És még folytathatnám mikre jöttem rá ebben az ázós-fázós időben.

Egyébként, pest érdekes dolog. (Nagy "p") Érdekesek az emberek, meg minden. Főleg ha az emberke csak ül, és figyel, és azt látja, hogy mindenki rohadtul megy mindenhova, és valószínűleg tök nem is emlékszik az emberre, akinek véletlen nekiment. Na persze, minek kéne rá emlékeznie? Valaki a tömegből, akihez valószínűleg sose volt, és sose lesz köze, azon a kis össze-súrlódáson kívül.
Nem lehet, hogy több lenne a szerelem, barátság, megértés, odafigyelés a világban, hogyha ilyen apró dolgokkal kezdenénk?

Nem. Mert képtelenség. Álomkapu bezárva.

Kedvenc írónőm könyve holnap jelenik meg a boltokban. Mi persze ma voltunk vásárolni. Szerencseee... ;) XD Najó, nem, nem az.
És akkor most jöhet a kérdés, hogy miért olyan nagy dilemma ez? Mindenhol vannak könyvesboltok, blah blah, majd bemegyek és megveszem.
Énse tudom miért olyan nagy dilemma. Egyszerűen azt szoktam meg, hogyha megjelent az ő könyve, azt meglátom a boltba a polcon, és megveszem, szevasz. Konkrét céllal még nem mentem könyvesboltba. Najó, egyszer. Akkor is megbetegedtem utána :P. (Bár ezt inkább az egész éjszakás olvasásnak-nemalvásnak köszönhetem, de sokkal muribb a balszerencsére fogni.)

Szakad az eső. Az embere megmossa reggel a haját, hogy utána egész nap, ki-be szállva az autóból arra vigyázzon, nehogy elázzon, merthát, frissen mosott, meg vasalt, és begöndörödik meg mittomén. Az élet nagy problémái.

Valószínűleg így köbö 4 vagy 5 poszt után beírni, hogy az angol nyelvet jobban szeretem mint a magyart, furi lenne. Merthát, jönnének a kérdések, hogy akkor miért nem angolul bloglok, írok, etc. Legalább az idézetek lehetnének angolok. Vagy szavak. Vagy utalások.
Szóval, nem írom le hogy az angolt jobban szeretem mint a magyart. Mert nem így van. A magyar nyelv is kifejező, sőt, ezen tanultam meg úgy kifejezni magam, ahogy. Viszont, imádom az angolt. Nem akarok Magyarországon élni ha nagyobb leszek, ki akarok költözni, csakhát, ez nem biztos hogy sokban segíteni fog. Abba is hagyom, mert beszélem le magam.

Veletek is volt már olyan, hogy valaki megígért valamit, és nem tartotta be? Aztán megint? Majd megint? És végül, évek után rájöttél, hogy nem is akarta betartani. Soha. komolyan se gondolta. Sőt, lehet meg se hallotta mit mondasz neki, csak rámondta hogy "aham", mert akkor csöndbe maradtál és örültél. Hát, gyerekek, ilyen az élet.

Írni kéne, és azt hiszem még sokáig fogom ezt írogatni ide, csak úgy. valószínűleg a blog is így születik, hogy egyszerűen csak írni akarok, de se ihlet, se ötlet. Csak az akarat. És a blogolás azért egyszerűbb, mert  valamiről mindig eszembe jut valami más, amiről két másik dolog, amik közül választok egyet, aminek a befejeztével egy egészen más témához kapcsolódó dolog jut az eszembe, és végül összekanyarítok egy oldalnyi alig összefüggő szöveget. Ennyi erővel írhatnék naplót is. De az közel se ekkora muri. ;)

Az Ember mindig bízik, hogy ennél rosszabb már biztos nem lehet, és csak aztán jön rá, hogy az első oldalon tart egy végtelen könyvben...

Néhány hazai kultursorozat megnézése után az ember úgy érzi, hogy az IQ-ja minuszba süllyedt. Ezer bocs attól, aki kedveli ezeket, és nézi is őket. Nem mondom, hogy ne tegyék. Nem is fogom soha.

Az emberek viszont hajlamosak arra, hogy félreértsék a másikat - olykor direkt, csak hogy vitázni tudjanak. Nem mondom, néha egy vita tud egészséges lenni mindkét - vagy mindsok - fél számára, de csak akkor, ha értelmes szinten zajlik a dolog.

Tudjátok, a jótékonykodás nagyon jó dolog. Élvezetes. Azért, mert segítesz valakinek, és mikor arra gondolsz, hogy mit éreznél, ha érted tennék, nem érdekel hogy fáradt vagy sütni, lusta vagy lemenni árulni és egyebek. Élvezed az egészet, és még csak nem is simán a cél miatt: együtt vagy a barátaiddal, és látod, tudod, megbizonyosodsz róla, hogy ők is érző szívűek, azt érzik mint te, segíteni akarnak, szeretnek. Még szeretnek. És szerintem senkit nem lehet elítélni azért sem, hogyha nem az egyetlen célja a rászorulón valón segítés. Van aki azért segít, mert másképp nem tudja kimutatni: törődik még a világgal. Van aki azért, mert bizonyítani akar. Van aki azért, mert van egy ember, akit boldognak láthat, ha ezt csinálja. És ez az ember nem feltétlenül a rászoruló.

Kicsit konkrétabban: egy iskolámba járó lány számára gyűjtünk, sütisütéssel. Az osztályban lévő lányok sütnek sütikét, és mindet 100 petákért adjuk el. És a többi diák és tanár szívesen vesznek, még akkor is, hogyha nem arányos néha az ár a süteménnyel: megveszik, mert nem az számít, hogy hány grammot adunk a petákért, hanem az, hogy mindez segít, és, végül is, kapnak érte ők is valamit, nem? Ráadásul a kedveskedés ragályos: a takarítónéni és a portás nénink is sütött, valamint két tanárnő. Nem jó érzés ez? Szerintem mindenképp.

Egyébiránt, megvolt az angol érettségi, előrehozott, és tökjól sikerült, háháhá. Még vár a szóbeli, de az csak menni fog már. Utána meg ősszel egy angol emelt, és wow. Ha már így itt vagyok: angol tanítást-korrepetálást vállalok! E-mailben tudunk részleteket megbeszélni, de pár szó: megvan érettségi, tavaly a középszintű nyelvvizsgám, ha az ide-oda utazás nem megoldható (ugyanis vidéken lakok, bevallom hősiesen. meg azt is hogy szeretem, részben!!) akkor skype-on vállalok beszélgetést, valamint e-mailbe tudok küldeni feladatokat és a többi blah blah blah. Ha nektek nem is kell, de tudtok valakit, hajrá ;)

A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése.

Fura dolog ez. Az embernek évekig nincs példaképe, nincs férfi-, barát-, tesóideálja. Aztán egyszercsak beüt a mennykő, és, hopláhop elvárásai lesznek az embernek. Fura, mi?

Hajtasz valami felé, és közben hatszázszor átgondolod, hogy biztosan azt akarod-e, és magabiztosan továbbhaladsz - egészen addig, míg újra el nem bizonytalanodsz. Van, hogy ez az út hosszú, van, hogy alig lépsz kettőt, s újra megállsz. Mégis haladsz, ha lassan is. És ezt nem árt észben tartani.

Mi van akkor, ha nem olyan életed van amire vágsz? (Senkinek sincs olyanja...:P) Mi van, ha nem magadnak köszönheted ezt a más-életet? (Mindig más a hibás...)

Szeretnék lovakat. Kutyát, cicát. Madarat, papagájt, beót. Nagy földet, szeretetet magam körül. Sok gyereket, szerető férjet. Barátokat. Nem kell sok pénz. Nem akarok pénzben úszni, abban fürdeni. Annyi pénz kell, hogy megvalósítható legyen egy boldog élet. Hogy a veszekedések, amik mindig vannak, ne a számlák miatt legyenek, hanem mert életem párja nem rakta a mosogatóba a bögréjét. Vagy hasonló apróságok miatt.

Hol van a határ? A szükséges rossz, a nem-akarom-megbántani-ezért-megteszem, és a gyengeség-gyávaság határai? Mondja meg valaki, mert esküszöm nem tudom! A kérdés elhangzásának első pillanatában mindig igen mondok, mert nem akarom megbántani. utána szükséges rosszként gondolok rá. Végül pedig rájövök, hogy csak egy gyáva kukac vagyok, aki nem mer nemet mondani. Így van ez? Tényleg nincs különbség?

Ha leírom, hogy írni akarok, az elég furán fog tűnni egy közel egy oldalas bejegyzés után. Néha elgondolkodok, hogy mivan. Írok - kinek, minek? Olvasok - időpazarlás, de jó! Filmezek - időpazarlás, és az olvasás jobb. Gépezek - a csudába, inkább meg sem említem! Döntésképtelen egy ember vagyok én. Így kell szeretni ;)

S még valami, csodával határos: beteljesíthetjük álmainkat.

Az élet szép. Barátnőméknél vagyok, épp most jött be. XD Ezért én épp most lépek ki, és majd otthon befejezem. ;) Ami még sokára lesz... *gondolkodós fej*

Naja, hazaértem, és végre a géphez is ideértem. Csak hogy tudjátok, hogy ez mennyi : fél 1 körül kezdtem el írni, és most fél kilenc van. Menő mi? Amúgy tök jó volt barátnőmnél, kibeszéltük a családi defekteket, az élet nagy gondjait, és mindenfélét. Ma reggel horrort néztünk, és elvoltunk. Szval, tényleg jó volt ott lenni (: Szeressem őt.

Utána meg másfél óra buszozás után mentem elsősegély tanfolyamra, ahol a csávó kicsit buzisnak néz ki, de jófej és jó a segge. xD Amúgy unom az egész jogsis cuccot, még akkor is, ha az oktató jófej meg minden. Nem izgat a vezetés meg a tudat, h úgyis megszopatnak, és szép nagy pénzeket vágok ki az ablakon :S. Szval gázos.

Várom már a nyarat. Igaz, h néha alig bírom elviselni a meleget, szenvedek és nyafogok, de alapvetően várom. Menő az, amikor nyár van.

Kicsit magamról: ha olvastok tőlem egy szót, ne legyetek biztosak benne, hogy eredeti jelentésének megfelelően használom. Ha majd ráér Ezkiez, csinál egy "én-nevem"-magyar szótárat, hogy mindenki értse miről beszélek éppen.

Okéé, kissé elszakadt a fonalam, mmint az ihleté, mert összevesztem ezkiezzel. o.O Hupika.

Jóbarát az aki segít bútort pakolni,
Legjobb barát az aki segít hullát elásni.
 

Az első és egyetlen "sikeres" blogom évekkel ezelőtt íródott, de azt se olvasták sokan. Viszont, szívesen írtam, és ez nekem bőven elég volt. Most viszont azt a helyzetet látom kialakulni, illetve, meglenni, hogy írnék én, marhára, de nincs mit. Nem írok semmit.

És nekem ebből elegem lett. Jövőre ballagok, millió gondolat kavarog a fejemben, továbbtanulásról, barátok elvesztéséről, változásról, tervekről, szerelemről. És ezeket a gondolatokat nem igazán szeretem kiadni csak úgy valakinek, mert ki tudja épp érdekli-e, nincs-e jobb dolga, nagyobb gondja. Ígyhát, úgy döntöttem, próba szekerce, egy huszonhatmilliomodik blog senkit nem fog zavarni az interneten.

Viszont, ilyenkor megint nem tudom, mit írjak. Nem fogom a legbelső gondjaimat-cuccaimat leírni ide, mert nem csinálok nagy titkot a személyiségemből sem: aki ismer, itt is rámismerne, már csak a nevemből is.

Szóval, egy újabb próbálkozás lát hát tőlem napvilágot, ha teccik, ha nem.

„Két rossz közül mindig azt választom, amelyiket még nem próbáltam.”