Talán az embernek nem kéne azon hisztiznie 17 évesen, hogy a szülei nem szeretik, nem foglalkoznak vele. Örüljek neki, hogy vannak, hogy nem vernek, hogy együtt vannak, blah blah. Tudjátok mit? Nem örülök. Mert ha lehet valakinek normális, szerető családja, nekem miért nem?

Mielőtt azt hinnétek, alaptalan, mesélek picit. 17 éves vagyok, millió gonddal-bajjal, viszonylag felnőtt fejjel, egy keveset megérve. Tényleg keveset. És mire tudok visszagondolni? Volt egy apám aki halálra dolgozta magát, ha égve hagytunk egy villanyt, akkor egy órás kiselőadást tartott arról, hogy ő mennyit dolgozik azért, hogy mi mindent megkapjunk. Más emlékem nincs. Anya unokatesójával fociztam, nagybátyámmal játszottam, ő dögönyözött, csikizett, vele beszélgettem az életről, a múltjáról: foglalkozott velem. És amikor ezt próbáltam elmesélni anyának, azt kaptam, hogy én nem értem meg, majd ha dolgozni fogok, és nem is mondhattam végig, mert nem hagyta, mert ő beszélt, ha nekem volt mondanivalóm. Ha megpróbáltam túlbeszélni, hogy elmondhassam egyáltalán mit gondolok, akkor ne kiabáljak, hogy lehetek ilyen bunkó hogy kiabálok. Ha nem kiabáltam, hanem meghallgattam, megvártam míg befejezte, akkor közölte, hogy nincs kedve erről beszélni, és elhúzott. Amit tanultam takarításról, felelősségről, magam- és családom utána elpakolásról, és mindenről, azt a mamámtól tanultam. Anya sosem értett meg. 17 év alatt nem ismerte meg a makacsságomat, hogy kényszerítéssel, fenyegetőzéssel rá nem tud venni semmire, csak a dolog ellenkezőjére, hogy megmakacsolom magam, és semmit nem csinálok. Ha elmondtam a véleményemet egy nyugodtabb pillanatában, akkor meg én sértettem meg őt, és nekem volt bűntudatom, attól, amit éreztem. De attól még ez van! És lehet, hogy nem így akarta, ő nem így gondolja/gondolta, de akkor is ez van. Én attól szeretem anyát, hogy ilyen, és hogy ezek történtek-vannak. Szeretem, mert az anyám, és hiányzik ha elmegyek valahova, hiányoznak a kiabálásai is. De akkor is.

Az apa téma a gyengém. Egy ismerősömnek nincs apja, viszont vannak művészi hajlamai, és írt egy verset az érzéseiről. Így kezdte a verset: Nekem nincs apám. Úgy sirattam meg, mintha nekem se volna. Apakomplexus forevör.

Nem tudom elképzelni, hogy lesz olyan, hogy nem lesz a mama. Egyszerűen nem megy. Nem is akarom.

Nem akartam elviccelni a blogot, szerettem volna, hogyha ez a bejegyzés csak erről szól, de a helyzet az, hogy utálok szomorú lenni. Inkább csinálok viccet a dologból, és amikor már nagyon nem bírom, elvonulok magammal, és... általában kisírom a dolgot. Csak ez nyáron egyre nehezebb. mindenki itthon van, mindenki hülye. A pénz, a pénz, a pénz. És a legelszomorítóbb, hogy én is bele fogok kerülni ebbe a mókuskerékbe. Én is hajtani fogok, hogy a gyerekeim megkapjanak mindent, hogy tudjuk fizetni a számlákat, hogy legyen egyáltalán gyerek és ház. Annyira utálom, már előre!

Hát, ezért akarok gazdag lenni. És ezért képzelem a modern tündérmesét, lerövidítve, így: srác, aki gazdagságban nőtt fel, kurva sok pénze van, de normális. Nekem, számomra normális. Egymásba szeretünk, és boldogan élünk, milliónyi gyerekkel és állattal.

Eddig úgy voltam vele, hogy nem annyira baj, ha a leendő pasim nem szereti az állatokat: a lényeg az, hogy én szeretem őket, ő meg engem, majd megoldjuk. Nem igaz. Nem akarok egyszer se meghallani egy számomra fontos személy szájából, hogy "majd jól fejbe rúgom", vagy hogy "belerúgok ha közelebb jön" vagy hogy "úgy megkínoztuk kiskoromba a cicákat" vagy ilyeneket. Szóval, a számomra nagyon kedves film -Kutyátlanok kíméljenek- szerint, amit sosem láttam az elejétől a végéig, Állat-nem-szeretők kíméljenek. És ha sosem találok olyan pasit, aki elviseli, hogy beszélek az állatokhoz, hogy odabújok a kutyámhoz, hogy megölelem, hogy, mondjuk úgy, emberszámba veszem, akkor szingli maradok, és kész. Saját művemből idézek a végére, majd. Remélem egyszer egy igazi könyv alakú könyvben olvassátok újra majd a sorokat. De most még nem akarom befejezni, még írni akarok.

Jóég, fekete felhők. Nem túlzok. FE-KE-TE! Jön a házunk fölé. Szép...^^

Állítólag az iróniát nem sokan ismerik fel. Nem tudom elképzelni. Mármint, a mamámról például igen, mert ő tényleg komolyan veszi amit mondok. Illetve, az egyértelmű célzásaim érti: például mikor fintorogva ránézek a bablevesre, és azt mondom de finom lehet. (= De amúgy másoknak is ritkán esik le, hogy keményen ironizálok a dolgokon. Például a tanárok egy részének, ami, szerencse. Komolyan... (=

Úréég, félelmetes. megint kinéztem, és az ablakom pont az ifj. Diófa tetejére néz, és a levelek korom feketék, mögötte az egy árnyalattal világosabb felhő, és látszik a szélén a világoskék ég. Nagyon durva. FOTÓ! Nemér. Nincs elég jó gépem, így nem látszik az igazi színe. De irtózat, ahogy bekebelezi a kék eget a sötét. Mint egyik kedvenc könyvemben, valahogy így nézhet ki az is... oh.

Volt ez a bookline-os cucc, ki volt téve a doboz a blogomra, és írtam is egy ismertetőt, vagyis kritikát. És tény, hogy nem lett jó, de legalább egy szörnyecskés cuccot kapni fogok, ha minden igaz.

Olvasta valaki a titkot? Bocsi, szóval, A Titkot? Én igen. Tök pozitív voltam végig, amíg olvastam. Utána a pozitívsági rátám úgy zuhant lefelé, ahogy annak kell: tízezer méter mély szakadékba szokás így. Sikítva, a végén már a sikolytól fáradtan, enerváltan.

Viszont, buli volt osztálytársamnál/barátomnál, és jól sikerült. Nem ivós bulinak szántuk, végül borozgattunk, és mondjuk úgy, mindenkinek jó kedve lett, de egyáltalán nem bebasztunk-és-semmire-nem-emlékszünk-buli lett. A lényeg hogy jó volt. És az osztálytársam bátyja! Úrég, az a srác! *folyik a nyála, nem tehet ellene* Ha megmondanám a nevét, akkor találnátok róla a gugliban tök sok infot meg képet, de nem mondom meg a nevét, bocsi. Még nem esik be az eső, de már szakad ^^ Villámlik. Szeretem a vihart, említettem már? új bekezdés...

Sokan hülyének néznek emiatt. Mert a vihar rossz, gonosz, elveszi mások lakhelyét, értékeit, életét. Akkor tisztázzuk, drágák: nem azt szeretem a viharban, hogy öl, pusztít. Pontosabban, azzal sem lenne baj, ugyanis, ez természetes. És addig nem fogok nagy szánalmat érezni az árvízkárosultak iránt, amíg a pénzünk nagy részét a fegyverkezésbe és a had-dolgokba ölik. Szó szerint... De, visszatérve a viharra. A szépségét szeretem. A természetét, a báját. Erősségét, hogy lenyűgöz. Egyszerűen élvezem. Ahogy fúj a szél, ahogy szakad az eső, a hó, a jég. Mikor tűz a nap, orkán erejű szél tépdesi a fákat, fény árasztja el a világot az éjszakai sötétségben. Gyönyörű, csodálatos. Nyugtató és szép. Friss, jó az illata. Egyelőre ezek jutnak eszembe róla. És, gyerekek, azt hiszem ez lesz az örök mondásom: kövezzetek hát meg ezért! Is =D

Azt mondták egy páran, és asszem, én is azt gondolom, hogy ha első bejegyzésként egy irtó hosszú tünemény van, az ember nem szívesen olvassa végig, mert... az olyan közepébe vágás szerű. Viszont, ha egy rövidke valami, akkor megérdeklődi az ember, hogy az miért olyan rövid, és visszanézi a többit is. Hát, nálam ez, mint oly sok más dolog, hangulat kérdése. Totálra. De azért remélem nem vettem el mindenki kedvét az olvasástól... egy életre.

Nem tudom elhinni, hogy vannak olyan emberek, akiket nem köt le egy jó könyv! Mikor azt mondja, hogy a horrornak könyvbe nincs értelme, mert nincs mitől félni. Én maximum megijedek a látványhorrortól, nem félek. A könyv viszont, nos, az elmélyítő. Leírja a részleteit, leírja az érzést, és tök individuális, ki mit vesz belőle fontosnak, kit mi ragad meg. Egy erősebb idegzetű, akármilyen embert jobban érdeklik a véres, biológikus részek, a másikat pedig az, hogy mit érez az áldozat, egy harmadikat meg a bűnös érzései érdeklik. (Engem személy szerint kiborítanak a jól megírt bűnözői szemszögök. Álomvilág, tudom, de nem tudom elhinni, hogy valaki lehet olyan gonosz, hogy hajszín-bőrszín-körömszín miatt megöljön valakit. Megöljön... úrég..) A filmben viszont bumm, belevágja a kést, és se magyarázat (bár, mint olyan, öldöklésre szerintem nincs...) se ok, se semmi. A sikítást hallod, meg azt látod, hogy folyik a piros művér/ketchup/málnaszörp, költségvetéstől függően.

S mint már sokadszorra, kedvenc írónőm gondolatát helyénvalónak tartottam, hogy zárja soraim. Bár nem szoktam előtte ezt közölni, most ezért írom le, mert az előbb említettem, hogy saját gondolattal zárok, és ennek egy oka van, hogy megváltozott: írónőm hosszabban fogalmazta meg ami a címnek illett volna, úgyhogy, csere-bere. A cím lett a megfogalmazott... fejezzétek be ti (:

Ott él mellettünk egy ember, legyen az férj, feleség, szülő vagy testvér, és valójában nem törődünk vele. Szinte semmit sem tudunk róla. Hallgatjuk őt, és alig halljuk. Kedvesen és barátságosan bánunk vele, mintha ekként pótolni lehetne mindazt, amit nem adunk meg neki, ami lehet figyelem, szeretet, gondoskodás. Az esetek többségében nem adódik olyan helyzet, amelyben ezt felismerhetnénk. Elmúlhat így az egész élet is.