Étcsokiii. Yammi. 70%-os, ropogós csokiii.

Igazából minden yammi, ami édesség. És tévedtek, ha azt hiszitek, a marcipán is az!

A körmömön türködtem fel a bőrt, és közben a mai eseményeken agyaltam, a vitákon az osztályban, a megbeszéléseken, a történteken. És az jutott eszembe, hogy erre a gondra, élethelyzetre kedvenc írónőm még nem talált megfelelő megfogalmazást-megoldást, magyarázatot.
Ez a gondolat körülbelül annyira mellbe vágott, mint egy kedves lórúgás. Megoldás? Megfogalmazás? Ő? Szóval ezt vártam volna tőle? Ezért olvasom? KERESEK megoldást? Általa? Benne?

Volt egy pillanat, amikor rájöttem, hogy sok közös dolog van bennem és vagy benne, vagy a fantáziájában, vagy a fantáziája által szült emberekben. (Najó, utóbbiban kézzelfoghatóan sok a hozzám hasonló tulajdonság. vagy fordítva.) A helyzet leírása, fonákjáról való nézése, kielemzése segített abban, hogy ne higgyem magamat még annál is őrültebbnek, mint amilyen vagyok. És azóta, ezek szerint, várok egyfajta útmutatást tőle. Az én életemben. Mikor semmi közünk egymáshoz?! na ez az agybaj!

Imádom a könyveit, a karaktereit. Az általa megírt szereplők valamennyien inspirálnak, vagy csakcsupán olyannyira hasonlítunk, hogy barátaimnak, szeretteimnek érzem őket. és lehet betegesnek, gyerekesnek, komolytalannak nevezni, amiért megszeretek egy karaktert, mégha mesebeli is, dehát, istenem, aki a sárkányokat szereti?!?!
Viszont most letaglózottan ülök, és igyekszem feldolgozni amit érzek. illetve amire rájöttem, hogy érzem. Bibliaként olvastam volna könyveit? Útmutató a gonosz, csúnya világban?

Újabb lórúgás, klasszisokkal erősebb, tízes skálán megnyerném vele a főnyereményt. illetve, a ló. Na mindegy. A nagy kérdés, ami megbillentett:
Valóban sok a közös bennem és a karaktereiben, és ezért szeretem őket? Vagy sokkal inkább annyira szeretem őket, hogy sok lett a közös bennünk? Akkor én nem is létezek? másolok egy, illetve több kitalált karaktert, s ezzel boldogan élve tudom, hogy individuális vagyok, senki sem hasonlít rám?

Pszichológushoz fogok járni. Gondolom, megint összevissza érthetetlen amit írok. Jellemző rám. Mindig is egyedi akartam lenni, s nem divatmajom. Illetve, nem akartam: az voltam. Ha nem is egyedi, de volt saját véleményem, saját stílusom, saját hangom, saját gondolataim. És most mi van? Egy nagy, bazinagy kérdőjel! Valahol magamban, mélyen, tudom, hogy mit gondolok. Csak azt nem tudom, hogy az a mi mi! Hátha kicsit matekosabban könnyebb lesz: tudom, hogy Xre gondolok. Csak nem tudom, mit takar az X. Remélem így érthetőbb.

Tele vagyok ellenvetésekkel. Én, jómagam egy nagy paradoxon vagyok. Imádom az állatokat, a növényeket, és magamtól sosem bántanám őket. Ugyanakkor nyírok füvet, török le ágat, taposok le gazat. Irtok hangyát, ütök el bogarat, csapok le szúnyogot. Eszek is állatot, növényt egyaránt. És akkor jön a kérdés: hogyan tehetem, hogyan szerethetem őket, ha közben megeszem.
Elsősorban, ösztön, biológia, etc. másodsorban nevelés. A rózsa szép, vigyázunk rá, a káposztát leszedjük és megesszük. A kutyát megtanítjuk őrizni a házat, a csirkének torkát vágjuk. Ez a norma. Ebbe növünk bele. Ez van.

Az egyedüli amit erre mondani tudok, hogy én, saját kezűleg nem öltem, és nem is ölnék állatot azért, hogy megegyem. inkább éhen halok ^^ (azért se ölnék, mert szép a bundája, és hordani akarom. A falra se kéne üvegszemű macifej, az asztalra preparált házikedvenc.) A növényeket is tisztelem és szeretem, és fölöslegesen, ha nem muszáj, nem pusztítom őket. Igen, eszek salátát, nyírok füvet, kitépem a gazat a kertből. Aki bele akar kötni, az a 20 méteres sziklafalba is beleköt, aki meg nem, az megérti úgyis.

Vasárnap este, valamiért, fogalmam sincs miért, úgy feküdtem le, hogy szar kedvem van, és nyugalommal nyugtáztam, hogy az is lesz. Bevált, pedig hétfő reggelre az egészet elfelejtettem, csupán délután jutott eszembe előző esti melankóliám. Nem tudom mi ütött belém, mi a bajom. Reálisan látom a dolgokat, tudom, hogy hisztizek, hogy nyűgös vagyok, hogy nemtudom mi bajom, és közben mégis azt mondogatom, és úgy érzem, hogy nekem semmi sem sikerül, béna vagyok, hülye, retardált, fogyatékos, ronda, bunkó. Nem eléggé kedves, nem eléggé figyelmes, nem eléggé okos, nem eléggé szorgos. És valahogy hideg-rideg nyugalommal gondolok ezekre. Mint tényekre, megváltozhatatlanokra. Ez az írónős-személyiségzavaros válságommal egybekötve nagyon jó. Holnap nem is megyek suliba. Legalább is, szeretnék nem menni.

Miért érzem mindig úgy, hogy ha nem vagyok ott valahol, millió, pótolhatatlan, soha-jobb élményt hagyok ki? És az, hogy úgy érzem, még rendben is lenne, de miért vagyok irigy? Miért nem akarom, hogy másnak több legyen, mint nekem? És nem teszek, nem is tennék azért soha, hogy másoknak csakazértis kevesebb legyen, mint nekem, mégis úgyérzem, hogy bűnös, rossz vagyok emiatt. És az igazság az, hogy csak azt kéne mondanom magamnak, hogy nem érdekel, ha ő többet van ott, ha ő többet kap, ha őt jobban szeretik, ha ő jobban tud, etc, és egy idő után elhinném, nem érdekelne. De én nem elhinni akarom, én egyszerűen nem akarok úgy érezni! Zsigerből nem.

A másik meg, a versengés. Velem ez történt. Jaj, velem rosszabb. Na igen, de velem ez IS történt, ami rosszabb még a tiédnél is. Jaja, ez tényleg rossz. pont mint ami velem történt, ami még ezeknél összességében is rosszabb. hát jha.
Nem versenyzünk egymással, nem túl akarjuk szárnyalni a másikat, nem akarjuk bebizonyítani, hogy a mi fájdalmunk nagyobb. Mégis, nem olyan hatást kelt?! És ugyanez megy a jó dolgokkal, amik valamennyire közösek. Furcsa az emberi gondolkodás.

Apró örömök az életben, és ezek segítenek az embernek túljutni mindenen, illetve sok mindenen. Amikor rápillantasz valakire, és ő is épp rád néz, és egymás szemébe néztek, és kénytelen vagy mosolyogni, és ő is mosolyog (vagy vigyorog) és te nagy levegőt veszel, megrészegülsz, és fekete lepellel sem lehetne letakarni a ragyogásod. És, bármennyire is meglepő lehet egyeseknek, nem szerelemről van szó. Egy egyszerű ember, akihez maximum baráti, távoli viszony fűz, vagy semmilyen. Lehet nem is beszéltetek még soha, de az a nézés és mosoly... Lehet egy barátnő, egy kedves, drága, szerető barátnő, akivel kevés közös esemény van az életetekbe, de annál több közös van bennetek, a lelketekben. Lehet egy édes fiú, aki ismerősöd, és a legkedvesebb-szerényebb gyengédebb fiú a világon, és kölcsönadsz neki valamit, és szeretetteljesen mosolyog vissza rád. (:
Szóval, apró örömök. (:

Az az ember, aki nem olvas könyvet, semmiben sem különbözik attól az embertől, aki nem tud olvasni.