Most, hogy egy éneklős sorozatot néztem, rájöttem, hogy milyen fontos, hogy ki tudd fejezni az érzelmeidet. És nem elég csak azt hinni, hogy ki tudod. Kell, hogy valaki, ott kint, a nagyvilágban, mikor meglátja a műved, meghallja a zenéd, vagy olvassa a soraidat, tudja, hogy min mentél keresztül.
Jó írónak tartom magam, a sajátos nemtudom-mi-a-neve stílusomban. De én sose tudtam kifejezni se örömöt, se rosszkedvet, se fájdalmat. Még én magam sem tudtam írni a sorokon, vagy igaz boldogságot érezni, holott én tudtam, miről akartak szólni.
Könnyen írok le véleményt, gátlástalanul ironizálok, flegmázok, vidámítok. De még sosem volt olyan, hogy egy igazi, mély, fontos érzésemet leírtam volna. Mert nem megy. Próbáltam, de egyszerűen érzem, hogy nem lett jó. Sőt.
Szeretném, ha a soraimat olvasva éreznék az emberek, hogy mikor fáj nagyon. Igazán. Hogy mikor vagyok a fejem búbjáig boldog, izgatott, szomorú, letört.
Mindig is akartam énekelni. A zene az egyik leghatásosabb módszere az önkifejezésnek, ugyanis ha te akarod hogy hallják, hallani fogják. A művedet lehet hogy nem olvassák el, és lehet hogy nem nézik meg a rajzaid, de ha szép a hangod, karakteres, és elénekelsz egy dalt... arra mindenki odafigyel. És azok is oda fognak figyelni, akik nem szeretik a stílust, mert kíváncsiak hogy miért adod elő. Hogy mi van a szövegben, mi tükröz téged.
Szoktam énekelni. Együtt a zenével, kutyaetetés közben, unalmas irodalom órán, és amikor senki sem hall. Tudom, hogy nincs jó hangom, úgyhogy nem nagyon örjítgetem a körülöttem élőket. De hogy mennyire vágyom arra, hogy szép hangom legyen... Nem azért, hogy mások csodáljanak, irigyek legyenek rám, vagy tudom is én. Hanem azért, hogyha megtalálom azt a zenét, ami tökéletesen leírja az érzéseimet, akkor énekelhessek úgy bárhol, hogy ha meghallja valaki, ne fogja be a fülét.
Van egy álmom. Mindig előjön, amikor ilyen éneklős filmet nézek, vagy melankóliába süllyedek.
Sétálok a suli folyosóján, vagy egy plázában, tudjátok, mint a filmekben. És elkezdek énekelni egy dalt, amilyen kedvem van épp. És valószínűleg sokan megnéznének maguknak, hogy nem vagyok normális, de tudom, hogy lenne legalább 1 ember a tömegben, aki meghallgatná, ahogy énekelek, és még tetszene is neki.
Csak egy álom...
Igazából megint nem tudok mit írjak, mert milliónyi érzés kering bennem, de azt hiszem az egyetlen amit át tudok adni, az a düh és a csalódottság. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan változtathatnék ezen...
Mesélek egy kicsit a 22-es csapdájáról. Sosem olvastam, vagy láttam, de elmagyarázta egy tanár, hogy a címadó eset valami ilyesmi volt: az őrültek kérhetik a leszerelésüket. De ha maguknak kérik, akkor nem lehetnek őrültek, és akkor maradniuk kell. ha viszont maradnak, nem kérik, akkor meg őrültek, hogy maradni akarnak, szóval leszerelhetnének, de ahhoz kérniük kéne... és így tovább.
Nos, a változáshoz, ugye, akaraterő kell. Jó, jóformán mindenhez akaraterő kell. Na de ha az embernek nincs akaratereje, akkor hogy változtat ezen?! Ez az a szituáció, amiből nem kerülhetsz ki győztesen.
Ez az, amin változtatni akarok, ugyanis nincs akaraterőm. De változtatni akarok ezen! Akarom, hogy végigcsináljam, amit elkezdek, elhatározok, hogy ne legyek lusta, egyebek. De egyszerűen csak nem megy. Makacs vagyok, és túlérzékeny. Érzelmes, és nehezen tudok döntéseket hozni. (Oké, ez a döntésen múlik) Ezen hogy változtat az ember? El kell kezdeni, aztán csinálni! - mondja ezt mindenki, akinek van akaratereje, ambíciója, etc-je. Valószínűleg én szúrtam el, de nem tudtam mást tenni. Félénk voltam, dadogtam ha izgultam, de közben meg akartam mutatni magamat a világnak. Jó, elmentem verset mondani, fellépni. Alig tudtam kiegyenesedni a görcstől, annyira féltem mi lesz. És mivel nyugtattam magam? Az egyetlen dologgal, ami hatott: mégis mi van akkor, hogyha elszúrom? NA ÉS?! Közönyös lettem, nem küzdöttem, hogy jó legyek, csak vigasztaltam magamat azzal, hogy kit érdekel ha elbukok?
Végül is, jó stratégia. De tényleg. Nem ér nagy csalódás, így tudod folytatni, bármit csinálsz. De ha a 16 év alatt eljut az ember odáig, hogy nem csinál semmit? Hogy benne van a félelem, hogy neki se áll, mert az úgyse tetszene senkinek? Hogy ott tartok, hogy ha van egy gondolatom töriórán, csak a fél-elhatározás, hogy kimondom, izzasztani kezd, dobog a szívem, levegőért kapkodok, és óra végéig remeg a kezem, holott meg sem szólaltam?? Normális ez? NORMÁLIS????
Hát kurvára nem. És NEM TUDOM MIT TENNI ellen. Nem megy. Semmi. Nulla önbizalom, nulla akaraterő, és kétes tehetség. Lusta vagyok, túlsúlyos, és nemtörődöm.
És, nem, ne hidd azt, hogy ez is csak egy újabb gyerek, aki depressziós, és aki ül a seggén és sír a szar élete miatt, mikor csak rajta múlik, hogy jobb legyen. Nem depressziós vagyok, nem önutálom magam. Ez az igazság. És csessze meg az, aki azt mondta, hogy a hibáink felismerése már félsiker, vagy hogy az a nehezebb rész, onnantól már könnyű a változás. Csessze meg. Nem az. Sokkal de sokkal könnyebb volt rájönni, mi az ami zavar saját magamban, és a mai napig nem tudok ellene tenni semmit.
Mindenféle egó nélkül, valószínűleg ez tényleg azért van, mert "túl okos" vagyok, hogy dolgozzak. Egyszerűen annyit agyalok mindenen, hogy eljutok addig a pontig, hogy felesleges elkezdeni, mert nincs semmi értelme.
És, nem szidom a szüleimet, de a nevelésemen is múlik azért valami. Például az elhízásom, persze, legnagyobb részt a saját hibám, de bőven odatesz apa fukarsága. Miszerint le lett ordítva a hajunk, ha egy falatot is a tányéron hagytunk. És mondjuk az ember megszokja, hogy megeszik 1 csirkecombot egy kanál krumplipürével, de egy nap aztán mégse kíván ennyit, akkor ott ül, és tömi magába, mert a 16 év kiabálás megtette a magáét, és a nagykorúság közepén sincs ereje arra, hogy letegye a villát, és otthagyja a maradékot.
Vagy ha a család kedves légköre miatt egy falat után elmegy az étvágya, nem hagyja ott, nem hagyhatja ott a kaját, mert visszacsomagolni már nem lehet, ha hozzáértem, magamnak nem rakhatom el, mert úgyse eszem meg, ki meg nem dobjuk. Szóval, edd csak meg... No comment. Fáradt vagyok dühösnek lenni.
Tudom, milyen érzés az, hogy mintha ott sem lennél, amíg ő rád nem néz, meg nem érint, vagy nem süt el egy viccet a károdra... Csak hogy mindenki lássa, hogy vele vagy, az övé vagy.
