Fura dolog ez. Az embernek évekig nincs példaképe, nincs férfi-, barát-, tesóideálja. Aztán egyszercsak beüt a mennykő, és, hopláhop elvárásai lesznek az embernek. Fura, mi?

Hajtasz valami felé, és közben hatszázszor átgondolod, hogy biztosan azt akarod-e, és magabiztosan továbbhaladsz - egészen addig, míg újra el nem bizonytalanodsz. Van, hogy ez az út hosszú, van, hogy alig lépsz kettőt, s újra megállsz. Mégis haladsz, ha lassan is. És ezt nem árt észben tartani.

Mi van akkor, ha nem olyan életed van amire vágsz? (Senkinek sincs olyanja...:P) Mi van, ha nem magadnak köszönheted ezt a más-életet? (Mindig más a hibás...)

Szeretnék lovakat. Kutyát, cicát. Madarat, papagájt, beót. Nagy földet, szeretetet magam körül. Sok gyereket, szerető férjet. Barátokat. Nem kell sok pénz. Nem akarok pénzben úszni, abban fürdeni. Annyi pénz kell, hogy megvalósítható legyen egy boldog élet. Hogy a veszekedések, amik mindig vannak, ne a számlák miatt legyenek, hanem mert életem párja nem rakta a mosogatóba a bögréjét. Vagy hasonló apróságok miatt.

Hol van a határ? A szükséges rossz, a nem-akarom-megbántani-ezért-megteszem, és a gyengeség-gyávaság határai? Mondja meg valaki, mert esküszöm nem tudom! A kérdés elhangzásának első pillanatában mindig igen mondok, mert nem akarom megbántani. utána szükséges rosszként gondolok rá. Végül pedig rájövök, hogy csak egy gyáva kukac vagyok, aki nem mer nemet mondani. Így van ez? Tényleg nincs különbség?

Ha leírom, hogy írni akarok, az elég furán fog tűnni egy közel egy oldalas bejegyzés után. Néha elgondolkodok, hogy mivan. Írok - kinek, minek? Olvasok - időpazarlás, de jó! Filmezek - időpazarlás, és az olvasás jobb. Gépezek - a csudába, inkább meg sem említem! Döntésképtelen egy ember vagyok én. Így kell szeretni ;)

S még valami, csodával határos: beteljesíthetjük álmainkat.