Írni akartam már napok óta, egyszer el is kezdtem, de nem tudtam mit, miről. Hogy telnek a napjaim? Gyorsan és uncsin. Semmi nem történik velem. Unokaöcsém külföldön, nővérem balatonnál, a házat renováljuk, úgyhogy pakolás megy ezerrel. Menne... de nem megy. Akarom a parkettát meg a falfestést, de mindent kipakolni... az összes törékeny cuccom, a gépem, a könyvek, a csecsebecsék, piperék.

Holnap ráadásul forgalom vizsga, szorítsatok. Ha átmegyek, kevesebb mint két héten belül egyel több őrült lesz az utakon ^^

Térjünk vissza az irigységre, mert olyan jó téma. Unokaöcsém Dániában, barátnőm Angliában, és még tudok egy embert akinek ki kell mennie Angliába dolgozni, mert nem vették fel egyetemre. KELL. Majd sajnálom. A gimnáziumot itt hagynám Angliáért. Szóval, szegény.
Megértem én, hogy van akinek nem álma elmenni, itt akar maradni. És nem utálom az unokaöcsém és a barátnőm azért, mert kint van. Csak kicsit nehéz. Nehéz hallgatni hogy itt voltak, ott voltak, ilyen jó volt, és úgy visszamenne meg minden, miközben nekem nem jön össze.
Teljes mértékben örülök neki, hogy nekik sikerült. És ha az lenne a helyzet, hogy helyettük kimehetek, el se fogadnám, menjenek ők. Nem megfosztani akarom őket az örömeiktől. Csak akarom hogy nekem is jusson. Hogy én is kimehessek. Hívjatok irigynek, kövezzetek meg, vagy lőjetek le, amit akartok!

Hogyan őrizzük meg a gyermekségünket? Gondoltam, befőzzük. megnéztem a szakácskönyvben, de csak gyümölcsöket találtam. Nem adtam fel, hátha lehet fagyasztani. Egyik orvosi könyv sem írta, honnan-hogyan lehetne kioperáltatni. Oké, gondoltam, így már kicsit nehezebb lesz. Addig-addig agyaltam, míg végül rájöttem, hogy az agyunkban kell ezt lerendezni. No, szaladtam is a fiktív boltba, vettem egy ládát egy óriási lakatta, beletömöszöltem gyermeki énemet a fa ládikóba, rácsaptam a fedelet, a lakatot, és a hatalmas díszes kulcsot a nyakamban hordtam. Gondoltam, majd előveszem hogyha szükségem lesz rá.
Világ okosa lévén rájöttem, hogy ez így nemjó. A kulcs húzta a hátamat, a láda állandóan dörömbölt, lévén, egy gyermek lakott benne, és unatkozott. Még aznap kinyitottam, és úgy döntöttem, inkább csak fogom a kezét. Így mindig velem lesz, és ha már nagyon mennie akar, engedek neki, csak egy hajtincset tartok meg, emlékképp.
Eddig nem tapasztaltam, hogy el akarna szökni. (Viszont vettem egy bilincset a biztonság kedvéért XD)

Magasságos varázslók! Épp azon gondolkoztam, hogy megírom (tév)képzeteim, amely szerint, röviden, egy réten állok, és egy vörös, óriási sárkány köröz fölöttem, és blah blah, amikor kinéztem, és derült égből: SZIVÁRVÁNY! Imádom a varázslókat. Tündéreket, erdei manókat (: Tudom, hogy ezt az én felderítésemre hozták össze. Millió csók nekik.

Valamelyik nap igen kiakadtam. Azt hiszem, akkor is elkezdtem írni, de semmi nem jött ki  belőlem. Előtte azonban, enyhe szélben, elindultam a falu határába, biciklizni. Miután kiértem, elkanyarodtam egy kis ösvényre a szántóföldek között, eldobtam a biciklit, és leültem kedvenc írónőm könyvét olvasni. Amellett, hogy alig 10 oldal megtette a hatását, beleültem egy vöröshangya-bolyba, úgyhogy inkább felpattantam. Elindultam befelé az úton, biciklit-könyvet-idegességet hátra hagyva. Megnéztem a megduzzadt patakocskát, felmásztam egy villanypóznára, és körülkémleltem, hátha látok őzet, nyulat, rókát, akármiféle állatot. Hát, mondhatom, búzatáblán és miriádnyi szúnyogon kívül sokat nem fedeztem fel. Tovább sétáltam, eltökélten, a sárban ugyanis egy ötujjú emlős lábnyomai vezettek erre-arra. Tudja valaki, minek van 5 lábujja? Róka? Mósómaci? Mi lehetett?

Visszasétáltam a bringámhoz, és még beljebb tekertem, de a jármű haldoklott, úgyhogy inkább elmentem a papámékhoz, hogy csinálja meg nekem. Nem tudott vele semmit kezdeni, úgyhogy beolajozta és azt mondta ne váltsak. Igenis, kapitány!^^

Lehet meg kéne ragadnom az ilyen alkalmakat, mikor elkap a varázslat, és leírnom. Mint azt a sárkányosat is. Egyszerűen csak jön. Lehetne egy novelláskötetem is.

Még mindig megvan a szivárványom. Sőt, nőtt! (:

Lehet meg is írom a sárkányosat. Elvégre is, egyszer élek. (Jha, említettem már, hogy hiszek a reinkarnációban? XD)

Na, többek között ez az, ami miatt soha többet nem fogok semmi szart elmondani az anyámnak. Vele is közöltem, ugyanis, hogy milyen érzés hogy nem járok ide-oda, külföldre... szóval amivel kezdtem itt. Éppen írok mikor beront, és kérdezi, mégis mi a szart csinálok, miért nem pakolok. Mondtam semmit. Mit mondtam volna? Hogy írok? Akkor meg azt kérdezte volna, nincs-e jobb dolgom. Hát, istenem, képzelje, NINCS! Az írás az életem. ha sikerül, szeretnék abból megélni. Ez az egyik legnagyobb álmom! Mégis mit vár? Miért nem érti meg? Nem ez lenne a dolga/ismérve egy anyának? Hogy nem csak ezt-azt tud a gyerekeiről?
Mondtam hát, hogy semmit. Erre elkezdett pattogni, hogy miért nem vittem még le a könyveket, miért nem csinálom, ő se volt még Londonban és Dániában, mégse depizik...
Komolyan elgondolkodtam azon, mi lenne, ha hozzávágnék valamit... Hihetetlen, hogy belőle jöttem ki, és annyit tud rólam, hogy lány vagyok... meg ami másoknak is nyilvánvaló egyszeri ránézésre...

Szóval, amit írtam... (befejezés mindezek hatására)

Felnézek, és a kék eget néha eltakarják előlem a zöld lándzsácskák. A nap már lement a túloldalon, de az ég még fényes, még nem akar aludni vonulni. Jobbra hirtelen egy szivárványt pillantok meg, és biztos vagyok benne, hogy az előbb még nem volt ott. Valahol a messzi fák között kezdődik, és az égen lévő egyetlen bárányfelhőben elveszik. Vagy pont fordítva.
Felállok, és amerre nézek hullámzó fűtengert látok. Bármennyire is erőltetem a szemem, egyetlen állat sincs körülöttem. Se egy őzike, ló, sehol nem ugrál egy nyuszi sem. Nem látok rókát, madarat, még a tücskök sem ciripelnek.
Fölöttem egy sárkány köröz. Pontosabban, csigavonalban repül felém. El kell ismernem, nem sieti el a találkozást.
Így viszont már értem, miért olyan kihalt minden. Pedig a sárkány most nem vadászni jön. Játszani akar.
Megcsap a szárnya által hergelt szél, kis híján ledönt a lábamról, pedig még magasan van. Aztán hirtelen, mintha meglőtték volna, összezárja szárnyait, és zuhanni kezd.
Első alkalommal még megijedtem tőle. Sőt, halálra rémültem, kiabáltam, hogy így meghal.
Egyre közeledett a földhöz, nem tárta ki a szárnyait, forgolódott a levegőben, csapkodott a farkával, mint a hálóba szorult hal.
Belecsapódott a fűbe, majd gurgulázott egy ideig. Mikor végre kijátszotta magát felállt, és méltóságteljesen odasétált hozzám.
Mindig úgy csinált, mintha nem láttam volna kéjes-gyermekded hancúrát. Komolynak és öregnek mutatta magát, megfontoltnak, felnőttnek, aki vigyáz rám. Nem érdekelte, hogy szemtanúja vagyok féktelen örömének.
Mikor odaér elém félrehajtja a fejét, és megkérdezi hogy vagyok, mint mindig.
- Hogy lennék? Átlagosan. Minden átlagos körülöttem. – kinyújtom a kezem, ő pedig elfordítja a fejét. Végigsimítok a nyakán, majd vakargatni kezdem a füle mögött lévő puha bőrt.
Behunyom a szemem, és felidézem kinézetét.  Zöld és barna színű pikkely borítja a testét, hátán óriási tüskék vannak, füle hegyes, farka hosszú, majdnem kétszer tudja magát körbetekerni, hogyha lefekszik.
A pofája a legfélelmetesebb. Ferde, keskeny, zöld pupillája van, a körülötte a szeme barna. Nézésében elveszik az ember, vagy belebolondul. Orra és szája ovális alakú, és láttam már egészben lenyelni egy borjút.
És most velem is ezt teszi. Levetkőzök meztelenre, élvezem a bőrömet simogató szellőt, hogy átjár a természet. Végignéz rajtam tányér nagyságú szemeivel, pislog kettőt, és a hasamhoz dugja az orrát.
Megölelem, csókot nyomok a kemény pikkelyekre, és miután visszahúzza a nyakát, rámosolygok. Mondanék még valamit, nyitom a számat, de elkések. Ő is kinyitja…

A friss ablaküvegek is
saját szobádat tükrözik:
befelé nyílnak, mint az álmok
- mutatva, mekkora a világod.