Süt a nap, meleg van, sállálállálá :D Bicajjal járok suliba, napozgatok, lebetegszek -.-', de amúgy minden rendben. Kutyámat imádom, család nem sokat változott, terveim annál inkább, de azt most hagyjuk.
Feltűnt, hogyha gondolkozok, egész értelmes vagyok. :D Nem, igazából nem ez tűnt fel. Hanem az, hogy amilyen gondolataim vannak, alkalmasak a szállóigévé válásra. És még mindig nem értitek, mert nem az a lényeg, hogy szállóige legyen. Ez csakcsupán annyit jelent, hogy visszajelzést kapok, hogy van akinek tetszik, amit leírok. Legyek 2 oldal, 4 sor, vagy egy komplett regény. (:
Még mindig vannak önbizalmi problémáim, amiket nem nagyon értek. *gondolkodik* Általában az emberek többségénél nem érdekel mit gondolnak rólam :D Ha felveszek narancssárga tornacsukát a lila kabáthoz, és nekik nem tetszik... hát istenem, ne nézzenek oda. Gyerekek, van egy olyan, hogy stílus. Néhány embernek a sajátja, sokan másolják, egyesek teremtik. Ez van.
A könyvírással viszont kezdek nem így lenni. Eleinte azért írtam, mert jó volt elképzelni, és leírni. Megismerni szereplőket... ez egyfajta játék, tudjátok? Amikor meglátsz egy embert az utcán, és teremtesz neki egy életet. Nem az számít, hogy eltalálod-e, ez nem totó. Igazából... nem tudom mi számít. Nekem élvezet ezt csinálni. Meglátni egy helyes pasit, és eldönteni hova megy, mit csinál, kivel találkozik. Az arcvonásaiból, nevető- avagy a gondolkodó ráncaiból következtetni, milyen személyiség.
Igazából leírva buta dolognak tűnik. Nem tudom úgylátszik megmutatni, mi is ez valójában. Fantázia. Segít az élet elfogadásában, szebbé tételében. Segít abban, hogy felviduljunk, hogy szomorúak legyünk, és hogy rettegjünk.
Gyerekként a fantáziánk halhatatlan, határtalan. Létezik a fogtündér, mikulás, jézuska, sárkányok, hősök, hercegnők, hercegek fehér paripákon. Beszél a kutya, a ló, az autó. Vannak képzeletbeli barátaink, és úgy játszunk, ahogy soha többé.
Emlékszek a gyerekkori játékainkra. Nem a tárgyakra, hanem amiket kitaláltunk. Hősnő voltam, karddal, és egy gonosz ellen harcoltam. Az unokatesóm hol gonosz volt, hol hős. És bot se kellett ahho, hogy harcoljunk és sebet ejtsünk egymáson karddal. És repültünk a sárkányon, száguldottunk, az tüzet okádott, fentről láttuk az egészet.
Csak azért írom le, mert van egy furcsaság ebben... Én úgy emlékszek magunkra, hogy ott van mellettünk a sárkány, kezünkben kard. Alig tudom felidézni az udvart körülöttünk, hogy milyen volt, mert én a sziklás dombra és a bányákra emlékszek, ahol játszottunk.
Hát ez a fantázia, ez az írás. Egy kis gyerekeskedés...
Az egyik szent írás azt mondja, ha télen nem akarsz fázni, építs kunyhót. Ha azt akarod, hogy a gyerekeid se fázzanak, építs kőházat. Ha azt akarod, hogy az unokáid is védve legyenek, építs várost falakkal körülvéve. De ha azt akarod, hogy az unokád unokái is emlékezzenek rád, akkor írj könyvet.
